Létezik egy távoli ország, ahol az emberek szívük mélyéből boldogok, mert ott látták meg a napvilágot.

Bosszantó érzés, amikor ugyanaz a kérdés kering a fejemben, mint egy megszállott lemezjátszó: Mi is tesz magyarrá? Ennek a gondolatnak a felbukkanásának megvan az oka, és hamarosan elmesélem, miért foglalkoztat ennyire. Az utam Japánba indított el ezen a felfedezőúton.

Ülök a szobában, körülnézek, és a látvány egy furcsa keveréke a világ különböző részeinek. A bútorok svéd dizájnban pompáznak, a könyvespolcon pedig angolszász irodalom gyűlik össze, mint valami világirodalmi kincsestár. A ruháim többsége Kínából érkezett, míg az ebédem, egy ízletes burger, és a rágcsálnivaló keksz, mind belga gyártású. Az első dolog, ami megfog, az a tápoldat, amit a növényeim kapnak – ez magyar termék. Aztán a mérőszalag, ami a polc szélén hever, és onnan néznek vissza rám Jókai könyvei, valamint egy Vágtázó Halottkémek életrajzi műve. Nem éppen túl sok, de mégis kifejező.

Nincs magyar autóm, és fogkrémet sem használok, ami itthon készült. A boltban csak olyan pálinkát találni, amit még az öregapám se merne pálinkának nevezni – pedig ő aztán tudja, mi a jó! A panelházban viszont nem tarthatok cefrét, ami szintén furcsa. És mi a helyzet az anyanyelvemmel? Igen, magyar, de ha egy hónapot Angliában töltök, már angolul gondolkodom, mert úgy sokkal gyorsabb. A születési helyem pedig természetesen Magyarország, ahogyan az állampolgárságom is magyar, és az összes igazolvány is ezt tanúsítja. Ha hosszabb időre elköltöznék, attól még magyar maradnék, de egyesek szerint „kétlaki” vagyok, mások meg lehet, hogy „semmilyen”. Akkor mégis, mi határozza meg, hogy ki a magyar?

Bármelyik hónap bármelyik napján szívesen merengnék erről a témáról, de a sors úgy hozta, hogy néhány hétre Tokióba utaztam. A japán fővárosban pedig valahogy ez a gondolat egyáltalán nem foglalkoztatott. Nem éltem át kultúrsokkot, és nem éreztem magam idegennek – pedig annyiféle apró, a mi megszokott életünktől eltérő szokás szövi át az ott élők mindennapjait, hogy még nyomon követni is nehéz.

Hatalmas kivetítők villognak az utcákon, s bár az összes nagy világmárka képviselteti magát, egyetlen percig sem tudtam elfelejteni, hogy Japánban vagyok. Az a rengeteg nyugati, fogyasztói és popkulturális dolog, ami a szigetországban is jelen van, egyszerűen csak jelen van, mégsem írja felül azt a kultúrvilágot, amire azt mondjuk: japán.

Hegek óta foglalkoztatott a gondolat, miután hazatértem Japánból. Elhatároztam, hogy leülök egy olyan személlyel beszélgetni, aki talán fényt deríthet arra, hogyan tudta Japán úgy integrálni a nyugati világot, hogy közben megőrizte saját kultúrájának autonómiáját. Ez különösen érdekes számomra, hiszen sok más országban – sőt, akár itthon is – ez komoly kihívások elé állítja a társadalmat.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karának falai között találkozom Szabó Balázzsal, a Japán Tanszék vezetőjével. Ő az egyetem elismert docense, aki a téma kiemelkedő szakértőjeként számos alkalommal járta be Japán varázslatos tájait. Szabó Balázs mélyreható tudással bír a szigetország gazdag múltjáról és jelenlegi helyzetéről, így a vele folytatott beszélgetés biztosan izgalmas és tanulságos lesz.

A japánok mélyen kötődnek saját kultúrájukhoz és identitásukhoz. Bár első hallásra talán meglepő, amikor megkérdezem őket, el tudnák-e képzelni, hogy más országokban, például az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában látták meg a napvilágot, a válasz általában az, hogy bár nyitottak a világra, a japán mivoltukra végtelenül büszkék. Számukra az, hogy japánnak születtek, az élet egyik legértékesebb ajándéka, és ezt a gondolatot szívük mélyén őrzik.

„Kérlek, tedd egyedivé a mondandódat!” – javasolja Szabó Balázs.

Ez a gondolat szöget üt a fejembe. Vajon hányan felelnék itthon, hogy az, hogy magyarnak születtek, az egyik legjobb dolog az életükben? Függetlenül attól, vagy éppen attól függően, hol és hogyan élnek. Mi az, ami meghatároz minket a beáramló popkultúra ellenére és a nyugatias fogyasztói felfogás közben?

Ha Japánt nézzük, a mai napig vannak félreértések arról, hogyan is néz ki ott az élet. A szakember szerint a szigetországra sokan még mindig úgy tekintenek, ahogyan az az ezredforduló előtt működött. Egyesek maguk előtt látják a szigorú vállalati hierarchiát, ahol a férfinak nem jut idejük a családra, a felesége csak eltartott lehet, nehogy rossz fényt vessen a cégre, hogy neki is dolgoznia kell. Miközben azokat a dolgozókat is megtartják, akik nem hatékonyak, de a vállalat alkalmazottjaként felelősséggel tartoznak értük, így jobb híján kapnak egy asztalt a folyosó végén, ahol nem zavarnak sok vizet.

A japán munkahelyi kultúra ma már sokkal inkább hasonlít a nyugati versenytársak rendszerére, ahol nem csupán az életkor, a pozíció vagy a cégnél eltöltött idő befolyásolja a fizetést. A fiatal tehetségek is lehetőséget kapnak arra, hogy kiemelkedjenek és gyorsan előre lépjenek. Ugyanakkor néhány hagyományos elem, mint például a bocsánatkérés kultúrája, még mindig élénken él: itt a mentegetőzés a legrosszabb lépés, és sokkal előnyösebb, ha a hibákat vállaljuk magunkra.

A japán gazdasági berendezkedés sokat változott az elmúlt évtizedek alatt, azonban a régi szokások jelentős része megmaradt, és továbbra is átitatja mindennapjaikat. Ennek egyik oka az, hogy Japán sokáig elszigetelten élt, kultúrája nem nagyon keveredett más népekével. Szabó Balázs elmondása alapján a hagyományaik egyediek, és hiába érte kultúrájukat erős kínai behatás, az a hatodik és nyolcadik század között történt, és több mint ezer év alatt teljesen a sajátjukká vált. Japán a XIX. század közepéig egy világtól elzárkózott ország volt, és csak az 1860-as évektől kezdett látszani az intenzív, külső behatás.

Az 1860-as években már készítettek fotókat Tokióban (a várost akkor még nem is így hívták), amin az látszik, hogy az emberek kimonóban járkálnak, szamurájok sétálnak a poros utcákon földszintes házak között, míg a tíz évvel későbbi képeken már emeletes kőházakat látunk és villamost. Az ország tíz év alatt is képes volt hihetetlen mértékben megváltozni, és ez a változás olyan gyors volt, hogy a régi kultúrának nem volt ideje eltűnni vagy leépülni. Zárójelbe került, de ott maradt

A japán tanszék vezetője szavaival indítva, kifejti, hogy "Japánban valaha egy figyelemreméltó mondás járta: 'nyugati technológia, keleti filozófia'. Az 1860-as években sokan úgy vélték, hogy a nyugati világ kiemelkedően fejlett olyan innovációk révén, mint a gőzhajók vagy a vasúti közlekedés. Ugyanakkor a keleti morális alapelvek, amelyek a konfucianizmus, a buddhizmus és a shintó tanításaiból fakadnak, rendkívül értékesek és időtállóak."

Nem vágytak arra, hogy elengedjék saját hagyományaikat, de az idő múlásával belátták, hogy ez nem olyan könnyű feladat. Egy érdekes történet szerint a nyugati filozófia egyik korai, jelentős japán képviselője fiatalon Hollandiába került egyetemre, hogy hajóépítést tanuljon, hiszen Japánnak sürgősen szüksége volt az újdonságokra. Miután beiratkozott az egyetemre, részt vett az első óráján, és ott azzal a meglepetéssel találta magát szemben, hogy az oktatás teljesen eltért attól, amit elvárt.

Ekkor átment szerkezettant tanulni, hogy megszerezze a hajóépítéshez szükséges alaptudást, ott viszont arra jött rá, hogy fizika és matematika is kéne ahhoz, hogy a szerkezettant megérthesse. Hamarosan a matematikai fakultáción találta magát, de ott meg kiderült, hogy van tudományos módszer és dedukció, ami egészen a görög kultúráig vezethető vissza, amelynek van egyfajta filozófiai alapja is, így hamarosan már filozófia órákra járt.

Ő volt az egyik első, aki felfedezte, hogy a nyugati technológia nem csupán gépek és találmányok sorozata, hanem egy mélyebb, komplex kulturális és tudományos örökség része. A görög filozófia, a felvilágosodás eszméi, a reneszánsz kreativitása és az ipari forradalom innovációi mind hozzájárultak ehhez a gazdag szellemi tájhoz. E felismerés révén ő lett az egyik első japán oktató, aki a nyugati filozófia alapjait tanította, hidat képezve a két kultúra között.

Persze fordítva sem volt egyszerű ezt a világot megérteni, amiről Szabó Balázs felidézi a brit professzor, Basil Hall Chamberlain történetét, aki az 1880-as években élt Japánban, irodalomtörténetet tanított a tokiói egyetemen. A professzor a nyugati kultúra gyökerét a kereszténységben látta, úgy vélte, a vallás alapjaiban határozza meg a nyugatot.

Megkérdezte erről diákjait, akik nem tudtak válaszolni. A szigetországban keveredett a buddhizmus és a shinto vallás, ritka volt, hogy valaki csak az egyiket vagy a másikat képviselje. Ebből fakadóan a diákok ezt a társadalmi alapokra nézve sem tartották oly módon mérvadónak, ahogyan Chamberlain a kereszténységre tekintett nyugaton.

Szintén érdekes anekdota fűződik a professzor nevéhez, amely az előadóteremben zajlott. Az órán megkérte a diákokat, hogy emeljék fel a kezüket azok, akik a buddhizmust vallják. A kétszáz fős hallgatóságból körülbelül 180-an jelentkeztek. Ezt követően rákérdezett, hogy ki az, aki a shintó vallást követi. Chamberlain arra számított, hogy a maradék húsz fő fog kezet emelni, de meglepetésére szinte ugyanaz a 180 diák tett így. A professzor számára ez nem volt meglepő, hiszen Szabó Balázs értelmezése szerint...

A shintóval kapcsolatosan az állam részéről megfigyelhető volt egy erőteljes törekvés a vallástalanság irányába, különösen akkor, amikor ezt az ősi hitrendszert állami ideológiává kívánták formálni. E törekvés annyira hangsúlyos lett, hogy a shinto papok, akik korábban saját rítusaik szerint végezték a szertartásaikat, kénytelenek voltak felhagyni e hagyományos gyakorlattal. Ezzel a shintótól megvonták a vallás jellegét, és helyette a japánok közös szellemi alapjává akarták emelni. Az volt a cél, hogy akár buddhista, akár keresztény japán állampolgárok szabadon látogathassák a shinto szentélyeket, anélkül, hogy ez bármilyen problémát okozna számukra. Így a shintó egy minden vallást felölelő, a japánokat összekötő eszme lett.

A buddhizmus és a shinto hosszas együttélésének eredményeként a japán kultúrában e két vallás szinte egybeolvadt. Az átlagos japán életében mindkét hagyomány nyomot hagy, így a buddhista és shinto szokások szerves részét képezik a mindennapoknak. Szinte bárki szabadon részt vehet vallási eseményeken vagy a különböző rituálék megélésében. Ez megnyilvánul például a vibráló fesztiválokon, ahol zenészek és táncosok vonulnak fel, miközben a közönség miniatűr szentélyeket cipel a város utcáin. De a szentélyek építésekor is érezhető a két vallás harmonikus együttélése, hiszen a hagyományok tisztelete minden részletben megjelenik.

Szabó Balázs beszámolója szerint, amikor az ember Japán csodálatos tájain kalandozik, az út mentén gyakran felfedezhet apró kőrakásokat. Ezeket a kis építményeket valaki a helyi istenek tiszteletére emelte. A kőhalmok mellett gyakran található egy kis tálka rizs vagy egy ibriknyi szaké, amely felajánlásként szolgál. A piciny kőrakások szellemi jelentősége nem marad el a monumentális templomokétól; mindkettő a helyi hitvilág gazdag szövetét szövi.

A múlt évezredeinek titkai között gyakran felfedezhető, hogy papírláncokkal ölelik körbe a hatalmas, ősi fákat, ezzel kifejezve tiszteletüket egy helyi istenség előtt. Az eltávozott gyermekek emlékét pedig szobrok idézik fel, melyeket piros partedlivel díszítenek. A tanszékvezető többször is tanúja volt annak, hogy ezek a szimbólumok nem csupán a gyász kifejezésére szolgálnak, hanem a közösség összetartozását is erősítik, hiszen a hagyományokat ápolva emlékeznek a múlt értékeire.

Japán hagyományai nagyon is élőek, legyen szó kulturális vagy sportfesztiválról, apró szokásról, vagy nagyobb megmozdulásról. Bár vannak, akik nem tudják, hogy egy szentély körbehordozásakor pontosan mely istenségek előtt tisztelegnek (ami a shinto bonyolult istenségrendszerében nem is könnyű dolog), mégis mindenkit örömmel látnak,

A japán kultúra gazdag hagyományokban, és a mai napig büszkén viselik a klasszikus öltözeteket. A felnőttkorba lépő lányok számára különösen fontos esemény, amikor drága kimonót kapnak ajándékba, amelyben születésnapjukon ünneplik meg ezt a jelentős mérföldkövet. A nagyobb templomok környékén, ahol a turisták zöme csupán a fényképezőgépükért jön, a helyi lakosok még mindig hűen ápolják tradícióikat: meghajolnak, tapsolnak az oltár előtt, és apró érmeiket bedobják a gyűjtő edénybe. Ezzel a szimbolikus cselekedettel a rossz karma elengedését célozzák meg, majd folytatják útjukat. Ezek az apró, de jelentős gesztusok könnyen elsajátíthatók; a helyiek szívesen megosztják tudásukat arról, hogyan imádkozzanak, így bárki pár perc alatt megtanulhatja a szertartás lépéseit.

Japán egy olyan különleges világ, ahol a múlt és a jelen harmonikusan egyesül. A nyugati hatások ugyan rányomták bélyegüket a japán kultúrára, de a több mint ezeréves hagyományok ereje megmaradt, mint egy időtlen szentély, amely védi az ősi értékeket. A rítusok mélysége talán nem mindenki számára világos, és a shinto szentélyek látogatói sem mindig gondolják úgy, hogy a napisten teremtette őket, mégis ezek a hagyományok és szokások élnek és virágoznak a mindennapokban. Pozitív üzenetük univerzális, mindenki számára értelmezhető, így bármely kultúrából érkező ember felfedezheti bennük a saját identitásának egy darabját. Japán tehát nem csupán egy földrajzi hely, hanem egy élő történet, amely mindenki számára tanulságos és inspiráló.

Magyarország különleges helyet foglal el a kultúrák találkozásának térképén. Az elmúlt több mint ezer év során számos nemzet és népcsoport hagyta itt nyomait, gazdagítva a helyi hagyományokat. Az ősi magyar hitvilág, amely a népmesékben még fellelhető, fokozatosan háttérbe szorult a kereszténység térnyerésével. Érdekes módon, a keresztény hagyományok sem mindig élik a mindennapok valóságát, míg a népviselet, amely egykor a közönség mindennapi öltözködésének része volt, mára inkább ünnepi alkalmakra korlátozódik. Az identitásunk folyamatosan formálódik ezen a sokszínű kulturális palettán, amelyben a múlt és a jelen izgalmas párbeszédet folytat egymással.

Kelet és nyugat határán rengeteg kulturális behatás érte az országot, és a ma is aktív, élő hagyományokból kevés az olyan esemény, ahol tényleg azt látja az ember, hogy igen, ez igazán magyar szokás, amit mindenki őriz, ahová mindenki boldogan csatlakozik. Talán a sokác hagyományra épülő busójárás ilyen, és egy-egy falusi búcsú lehet akkora esemény, ahová a fiatalok azért mennek, mert a részesei akarnak lenni, míg az idősek ismerik a mögöttes hagyományt.

Amennyiben újra rátérünk a kezdeti gondolatmenetre, valószínűleg...

Mert azt érzik - kivételek nyilván ott is vannak -, hogy több dolog tartja őket össze, mint amennyi szétválasztja. S vajon mi a helyzet itthon: az ellentét vagy az összetartás az erősebb? Lám, olykor el kell menni Magyarországról, hogy elgondolkozzunk önmagunkról.