Ujhelyi István: Tegyük újra naggyá Európát! - De vajon sikerült?
A tavalyi év második felében egy rendkívül érdekes és ellentmondásos időszak vette kezdetét, amikor Magyarország átvette az uniós elnökséget. Ez a lehetőség adott volt arra, hogy hazánk megmutassa a legjobb oldalát az európai közösség előtt. Számos olyan téma és ügy került terítékre, amelyek számunkra alapvető fontosságúak voltak. A 2024 végén hivatalosan záruló második magyar uniós elnökség kétségtelenül sok szempontból sikeresnek mondható. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a NER-adminisztráció olyan eredményekkel büszkélkedik, amelyek nem csupán a mi érdemeink. Kár, hogy az általam említett lehetőséget nem használtuk ki, mert valóban elég nagy potenciál rejlett benne.
Annak idején kaptam hideget-meleget az ellenzéki oldaltól, amiért az elnökségi félév kezdete előtt egyedüli magyar szociáldemokrata EP-képviselőként elmentem Brüsszelben a Novák Katalin - nem sokkal később a kegyelmi botrányba belebukott - államfő által az uniós elnökségre való felkészülés jegyében szervezett kerekasztalra. Nem mondom, hogy baráti és nyitott volt a hangulat az állami eseményen az engem rendszerint lehazaárulózó fideszes politikusok között, de akkor is kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek és elmondjam a saját, valamint akkori választóim véleményét, illetve elvárásait a magyar elnökséggel kapcsolatban. Nem voltak nagy reményeim annak idején sem arra vonatkozóan, hogy a Fidesz, illetve az állami gépezet bármennyire is nyitott lesz majd ellenzéki javaslatokra és témafelvetésekre (például az Európai Egészségügyi Unió és benne az általam szorgalmazott egészségügyi minimum-szolgáltatás kapcsán), ahogyan végül be is bizonyosodott, hogy Orbánék ezt a hat hónapot sem elsősorban a nemzet és az európai közösség javára akarták felhasználni, hanem pusztán saját politikai céljaikra.
Tény, hogy a soros elnökségünkre sajátos időszakban került sor: épp egy európai választás után voltunk, új időszak kezdődött az Unió életében, most alakult meg az új Európai Parlament és állt össze az uniós elnökség második felére az új Európai Bizottság is. Átmeneti időszak volt ez tehát az EU életében, ami egyszerre jelentett valamilyen szintű súlytalanságot a soros elnökség számára és ezzel ellentétben épp, hogy érdemi figyelmet a politikai változások - hogy Trump megválasztását eközben már ne is említsük - turbulens időszaka miatt.
Már az elnökség első napjaiban világossá vált, hogy Orbán Viktor és kormánya nem a hazánk szebbik arcát kívánja bemutatni, és nem is az európai közösséghez való tartozásunk megerősítésére törekszik. Politikai provokációval nyitottak, amikor az EU soros elnökeként "békemisszióval" indultak útnak, de erről a lépésről érdemben senkivel nem egyeztettek az Unióban. Hiába állították, hogy nem ebben a minőségében utazott, hiszen a valóság az, hogy éppen ebben a minőségben érkezett. Legutóbb, amikor az újonnan megválasztott, EU-ellenes grúz kormány vezetőihez látogatott el első külföldi vendégként, külön kihangsúlyozták, hogy nem soros EU-elnökként tett látogatást. Azonban a provokáció ettől függetlenül provokáció maradt. Ha reálisan nézzük a helyzetet, el kell ismernünk, hogy a NER politikai döntéshozói ügyesen kihasználták a helyzet adta lehetőségeket (ez már egy másik téma, hogy mennyire komolyan vehető a magyar miniszterelnök mint a világ nagyhatalmai közötti mediátor). A hazai, kormánypárti nyilvánosság számára valóban ügyes és jól kommunikálható lépés volt; ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy vajon mennyit ér Magyarországnak a miniszterelnök politikai férfiasságának "megerősítése", miközben tovább rontjuk az amúgy sem rózsás megítélésünket az európai közösségen belül.
Olyanra sem nagyon volt még példa, hogy a soros elnökségi programot bemutató, hagyományos strasbourgi plenáris vita időpontját tologatják, majd az ott megjelenő, érintett kormányfőt az Európai Bizottság elnöke olyan kemény mondatokkal teszi helyre, ahogyan az Orbánnal történt. A magyar elnökség politikai színházának része volt a budapesti EU-csúcs is, amely Trump győzelmének másnapjára esett - Orbánék nem is kívánhattak volna ennél jobb helyzetet. Objektív elemzést készítve azt is le kell szögezni, hogy az esetben viszont a nagy mellény felhúzása és a délceg-kaján vonulgatások mellett most nem volt habzószájú szabadságharc, meg Brüsszel Chuck Norris-szerű földrevitele, hanem érdemi munka és egyeztetés, ahogyan annak egyébként is lennie kellene. Van itt visszafogottság, ha úgy hozza a helyzet, csak nem szeretik az urak.
Ha a konkrétumokba is belemélyedünk, akkor nyilvánvalóan a soros magyar uniós elnökség egyik fontos eredménye a "European Competitiveness Deal", vagyis az Európai Versenyképességi Megállapodás aláírása, amit szerényen csak Budapesti Nyilatkozatnak szoktunk a novemberi aláírása óta mondani. Tény, hogy ez volt a magyar elnökség egyik fő vállalása és - nem akarok közéleti grincs lenni, akinek semmi nem jó - tény, hogy a magyar elnökség ideje alatt sikerült rá pecsétet tenni. Tény azonban az is, hogy ennek létrehozása már Ursula von der Leyen munkaprogramjában is szerepelt - tehát okosan meglovagolták az ügyet -, ráadásul a szövegezés és a dokumentum "kitárgyalása" az Európai Tanács elnökének feladata és érdeme, valójában magyar szerep korlátozottan volt csak benne. Olyan ez kicsit, mint amikor egy kormányváltás után az új miniszterek mosolyognak az előző kabinet által megépített gyorsforgalmi út átadásán.
Nem szeretnék ünneprontó lenni, de nézzük meg a dolgokat a valóság talaján: ez a dokumentum a magyar elnökség számára egy részletes, átfogó és konkrét szakpolitikai ajánlásokat tartalmazó anyagnak készült, ám végül egy csupán kétoldalas, alapvető elveket összegző gyűjtemény lett, amely csupán a tagállamok véleményének legkisebb közös nevezőjét tükrözi.
Kiemelkedő és valóban történelmi jelentőségű eredmény, hogy a már korábban számtalan alkalommal hangsúlyozott bolgár és román schengeni tagság bevezetése végre megvalósulhat a szárazföldi határokon. Az Európai Unió, amelyet a fideszes nyilvánosság oly sokat kritizál, egyik legnagyobb vívmánya a határok nélküli mozgás lehetősége, amely különösen fontos számunkra Románia irányában. Emellett érdemes kiemelni, hogy a magyar elnökség új impulzusokat adott a nyugat-balkáni bővítés folyamatának is. E tekintetben nem hagyható figyelmen kívül Várhelyi Olivér, a korábbi bővítési biztos, az elmúlt években végzett szakmai tevékenysége sem. Egyes országok, mint például Albánia, Montenegró, sőt még Szerbia is, látszólag közelebb kerültek a tárgyalások sikeres befejezéséhez, mint ahogyan azt korábban bárki is remélhette volna.
Fontos megemlíteni, hogy Orbán Viktorék, bár Észak-Macedóniát támogatták, nem tudták megvalósítani a tervezett kormányközi konferenciát az uniós elnökség ideje alatt. Ugyanez a helyzet Bosznia-Hercegovinával is, ahol a célok elérése jelentősen lelassult. A bővítés témájában Georgia jelentette a legnagyobb politikai csalódást a Fidesz számára. Annak ellenére, hogy mindent megtettek a grúzok pozicionálásának elősegítéséért, a legutóbbi választások során, amelyek számos kérdést vetettek fel, Tbilisziben egyértelműen elfordultak az európai közösségtől. Orbánék tehát most egy olyan EU-ellenes grúz vezetéshez közelítenek (szinte egyedülálló módon), amely szembemegy mindazzal, amiért eddig dolgoztak.
Ha már a külpolitikáról van szó, érdemes megemlíteni, hogy még az uniós döntéshozók körében is komoly meglepetést keltett az a tény, hogy éppen a magyar elnökség időszakában fogadták el a tizenötödik orosz szankciós csomagot. A Fidesz-kormány folyamatosan hangoztatja, sőt, közpénzből is propagálja, hogy a szankciók nemhogy hatékonyak lennének, hanem kifejezetten károsak. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a valóság másként alakult.
A magyar elnökség különféle politikai irányvonalak mentén képes volt konszenzusokat kialakítani, különösen az agrárminiszterekkel folytatott tárgyalások során, ahol a "Közös Agrárpolitika" (KAP) jövőjéről egyeztettek, valamint a 2027 utáni kohéziós politika főbb irányvonalait is sikerült meghatározni. Ezek az eredmények méltán kerülnek a hivatalos elszámolásokba. Érdemes azonban észben tartani, hogy a magyar kormány büszkén hivatkozik a kialakított konszenzusokra, miközben uniós politikája gyakran inkább a konszenzusok megakadályozásáról és zsarolásáról szól. Továbbá, ha objektíven értékeljük az elnökség teljesítményét, meg kell említeni, hogy bár az elmúlt félévben közel került a közös állásponthoz az európai védelmi ipari kezdeményezés kapcsán, ez a magyar program egyik kiemelt célja volt, a végső megoldást már csak a január elsején hivatalba lépő lengyel elnökség fogja tudni lezárni és saját sikerének könyvelni.
Hasonlóan a lengyelekre marad majd a szabadalmi és a gyógyszercsomag véglegesítése, de a gyermekek online térben történő szexuális kizsákmányolása kapcsán napirenden lévő jogalkotás is, pedig ez utóbbi elvben kiemelt jelentőségű a Fidesz aktuális politikai kommunikációjában.
A számos esemény és rendezvény, valamint a gazdag szakmai programkínálat kétségtelenül értékes tapasztalatokat nyújtott. Ugyanakkor fontos, hogy a politikai színpad mögött ne feledkezzünk meg a gyárakban és műhelyekben dolgozó, csendes szakemberek tömegéről. Ők, függetlenül a „nagy emberek” politikai játékaitól, odaadással és szorgalommal végzik el a mindennapi, ám annál fontosabb szakmai munkájukat. Az ő erőfeszítéseik révén születnek meg azok az eredmények, amelyeket a kormányzati propaganda sokszor csupán a politikai elit érdemeként tüntet fel. Európa-párti közéleti szereplőként, büszke magyarként számomra mégis csalódást kelt, hogy a magyar kormány nem használta ki maradéktalanul a rendelkezésére álló lehetőségeket. Ahogyan a kétharmados, kontroll nélküli alkotmányozó felhatalmazást nem a nemzet valódi egységének megteremtésére, hanem csupán egy szűk elit érdekeinek szolgálatába állította, úgy a soros elnökség során sem tudta bemutatni Magyarország igazi, európai arcát.
Orbán Viktor a Trump által népszerűsített szlogen átalakításával az elmúlt félév mottójává tette a "Tegyük újra naggyá Európát!" kifejezést. Kovács Zoltán államtitkár híressé vált kérdése pedig mindent elmond erről: "De sikerült?!". Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a provokáció helyett inkább a konszenzuskeresésre, az európai együttműködés erősítésére, és a Moszkvával való viszonyunk mérséklésére helyezzük a hangsúlyt. Úgy vélem, hogy ez a megközelítés közelebb vihetett volna minket a céljainkhoz, feltéve, hogy valaha is komolyan gondolták ezeket az elképzeléseket.
A szöveg egyedi átfogalmazása: A szerző korábban az Európai Parlament képviselője volt, emellett az Esély Közösség megalapítója, és politikai események szemtanújaként is ismert.
A véleménycikkek nem mindig képviselik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.
