Átalakítás, megszüntetés, végelszámolás.
Június 17-én a Qubit portálján megjelent egy cikk, amelyben arról írtak, hogy az ELTE átvenné a HUN-REN humán- és bölcsészettudományi kutatóközpontjait, és a felek már el is kezdték a tárgyalásokat a HUN-REN vezetése, a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint az egyetem között. E hír hallatán azonnal beindultak a találgatások: vajon megmaradnak-e ezek a kutatóhelyek, vagy egy esetleges átalakítás következtében végleg bezárják őket. Sokan azonnal a politikai bosszú lehetőségét sejtették a gyakran kritikus tudományos területekkel - vagy inkább a tudósokkal - szemben. Azonban a helyzet ennél sokkal bonyolultabb.
A Magyar Tudományos Akadémia és az akadémiai közösség eddig is szembesült egy jelentős politikai nyomással és ellenállással. Ezt jól példázza, hogy amikor az Akadémia a 200 éves évfordulóját ünnepelte, és az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya kérte Orbán Viktor miniszterelnök távolmaradását az eseményről, nem sokkal később Schmidt Mária saját blogján éles kritikát fogalmazott meg az Akadémia ellen, sőt, azt állította, hogy az egy sztálinista jellegű intézmény.
A szerző téved, amikor azt állítja, hogy az Akadémián nem léteznek magas követelmények a tagokkal szemben, és hogy az akadémiai doktorátusokat csupán a politikai elköteleződés alapján osztogatják. Schmidt Mária megállapítása, miszerint az Akadémia egy elavult intézmény, amely nem kellően átlátható módon választja ki tagjait, viszont helytálló – a mondás szerint az álló óra is napjában kétszer pontos. Továbbá, a magyar tudományos életben az MTA doktora cím birtokosai túlzott befolyással bírnak, hiszen ők irányítják a kutatóközpontok és egyetemek tudományos munkáját, gyakran olyan elvek mentén, amelyek nem állják meg a helyüket a XXI. század dinamikus kihívásaival szemben. Akinek nem inge...
Azt persze gyorsan leszögezném: hogy Schmidt Máriát még nem vetette ki magából egyes megszólalásai után a történész szakma - széles a választék, mindenki válasszon egyet kedvére -, az azt bizonyítja, hogy a magyar tudományos szféra minden, csak nem sztálinista. Ha az lenne, akkor Schmidt Máriától már rég megvonták volna a címeit. Ez ellenben arra is rávilágít, hogy létrejöttek különböző tudósklikkek, amelyek magától értetődő módon a világlátás és a tudományról való gondolkodás alapján szerveződtek meg, és emiatt egyes körökben még mindig releváns lehet, a szakma pedig nem tud egységesen megszólalni egy-egy vérlázító hozzászólás kapcsán. Mivel az MTA maga választja a tagjait, így valamelyest rá is igaz a "tudósklub" jelző - az emberi faktort nem lehet egy intézmény működéséből sem kivenni, amíg nem gépekre bízzuk a döntéseket. (Amiket meg az ember programoz, tehát akkor sem.)
A helyzet komikumát az adja, hogy az Akadémia kormányellenessége egy-egy apróságon kívül - mint például ez a fent idézett, mindössze egy osztály nevében kiadott nyilatkozat - nem nagyon nyilvánul meg. Hol volt az MTA a tanárok, az orvosok vagy épp az ápolók tüntetéseinél? Miért nem voltak kinn a kormányellenes tüntetéssé alakult Budapest Pride-on idén? De a tiltakozás elmaradt Orbán Balázs '56-os forradalom kapcsán tett elszólása idején is.
A dolog háttere az, hogy az Akadémia és a kutatóhálózat függetlensége csupán egy illúzió, hiszen a működésük szorosan összefonódik az állami finanszírozással. Az akadémikusok, amikor a függetlenségüket hangoztatják, valójában azt szeretnék, ha az állam biztosítaná a szükséges anyagi forrásokat, ugyanakkor nem kívánják, hogy beleszóljon a pénz felhasználásának módjába, abba, hogy kik és mire költik el azt. Szerintük a rendszer, amelyet kiváló szakemberek alkotnak, képes önállóan ellenőrizni saját magát, és jobban képes megítélni, hogy a pénz megfelelő kutatásokra kerül-e elköltésre, mint a mindenkori kormányzat. Hasonló helyzet állt fenn a felsőoktatás terén is, egészen addig, amíg az intézményeket alapítványi keretek közé nem szervezték - habár ez nem hozott jelentős változást az egyetemi életben.
A bölcsészet- és humántudományok helyzete már régóta aggasztóvá vált, jóval azelőtt, hogy megkezdődtek volna a legfrissebb politikai viták, vagy hogy felállt volna az első kétharmados Orbán-kormány. Ennek a problémának a gyökerei a tudományos élet egyik legnagyobb tabujában, a tudománymetriában keresendők. Képzeljük el, mintha egy ember életét és teljesítményeit pusztán számokban próbálnánk kifejezni - pontosan ez történik. Minden egyes cikk, tanulmány és könyv mögé számokat társítunk, attól függően, hogy milyen neves folyóiratokban vagy kiadóknál jelentek meg, illetve hányan hivatkoztak rájuk. Ez a módszer határozza meg a tudósok munkájának értékét és jelentőségét.
A rendszer azonban nem veszi figyelembe a különböző tudományágak sajátos jellemzőit, mint például a tudásanyag gyors elavulását vagy a domináló műfajokat egy-egy területen. Vegyük például a bölcsésztudományokat, ahol a szerzők gyakran egyedül írják meg műveiket, szemben a természettudományokkal, ahol a több szerző által készített tanulmányok a jellemzőek. A rendszer nem alkalmaz súlyozást, és figyelmen kívül hagyja ezeket a sajátosságokat, mivel egységes szemlélettel közelíti meg a különböző tudományágakat. Minden, ami nem illeszkedik a megszokott keretekbe, „kiesik” – így például az ismeretterjesztés sem kap megfelelő elismerést a tudományos mérőszámok szempontjából.
Az is óriási probléma, hogy a pályázatokat is ezen elvek mentén írják ki és bírálják el. Bölcsészként néha komoly energiákat kell fektetni abba, hogy az egyes tudományos pályázatokat hozzá sikerüljön igazítani a természettudományos elvek mentén megfogalmazott, de elméletben minden terület kutatójának szóló kiíráshoz.
Az érem másik oldalán ott rejlik, hogy a bölcsészet- és társadalomtudományok nem vállalkoznak arra, hogy kidolgozzanak egy saját, a saját területük sajátos igényeihez illeszkedő tudománymetriai rendszert. Ennek oka, hogy félnek attól, hogy ha kifejezik véleményüket az uralkodó trendekkel szemben, ezzel megerősítik a természettudományos diskurzus azon kritikáit, melyek szerint a bölcsészeti tudományok nem tekinthetők valódi tudományoknak. Ez a helyzet valójában egy tipikus 22-es csapdája.
A HUN-REN jelenlegi elnökét 2023-ban nevezték ki, akkor a szervezet még ELKH néven futott, de már leválasztották az MTA-ról. Gulyás Balázs kiváló szakember a saját területén (orvostudomány), és volt szerencsém többször is hallani szakmai rendezvényeken, ahogy a kutatóhálózat és a fiatal kutatók jövőjéről beszélt. Az azonnal világossá vált, hogy mivel karrierje során nem Magyarországon dolgozott, csak halvány elképzelésekkel rendelkezik a hazai viszonyokról. De ez nem is igazán érdekli, szeretné megváltoztatni a rendszert, ha úgy tetszik, modernizálni.
Kétségtelen, hogy vannak olyan újító gondolatok, amelyek előre mutatnak, ugyanakkor világosan látszik, hogy a bölcsészet- és humántudományokkal való bánásmódja problémás. Ez nem csupán politikai kérdés, hanem inkább szakmai jellegű; a természettudományok és a "szabad művészetek" közötti, régóta fennálló és nehezen áttörhető határvonal következményeként alakult így. Ebben a helyzetben valószínűleg megkönnyebbülést érzett, hogy azok az intézmények, amelyeket nem tudott integrálni az új elképzeléseibe, más kezekbe kerülnek.
Bár nem kétséges, hogy a kormányzat részéről megfigyelhető a "renitens tudományokkal" szembeni fenntartás, mégis sokkal nagyobb jelentőséggel bír az, ahogyan a tudomány szerepét értelmezik. A jelenlegi kulturális miniszter, Hankó Balázs, már államtitkárként is többször kifejtette szakmai fórumokon, hogy a kormányzati célkitűzések között szerepel a doktori fokozatok számának növelése, de kizárólag olyan területeken, amelyek az ipar számára előnyösek. Nem nehéz kitalálni, hogy a Mercedes, a Samsung vagy a Richter nem éppen történészeket, irodalmárokat vagy társadalomtudósokat keresnek nagy számban. Ezen felül, ezen tudományágak gyakran rávilágítanak a kormányzat hiányosságaira, mint például a leszakadó térségek problémáira vagy az oktatási rendszer gyengeségeire.
A helyzet egyfajta tökéletes csillagállás - vagy éppen a lehető legszerencsétlenebb, ez nézőpont kérdése. A kormányzat szemében amúgy is szálka az Akadémia és a "renitens tudományok". A HUN-REN nem tud mit kezdeni ezekkel a kutatóközpontokkal. Ráadásul nem is cél a bölcsészet- és társadalomtudományok, illetve az ilyen képzések támogatása, mivel a kormány nem lát bennük gazdasági potenciált. A bajt csak tetézi, hogy ezek a területek elég gyenge önreklámmal működnek.
Hogyan profitálhat az ELTE ebből a helyzetből? Nos, csak sejtéseim vannak, de azt gondolom, hogy valószínűleg ők kerültek hátrányosabb helyzetbe. Jelenleg egy konfliktusban állnak az állammal, hiszen ők az utolsó olyan egyetem, amely nem alapítványi keretek között működik, és a bérrendezés is még várat magára; ráadásul hangot is adnak a kifogásaiknak. Érdekes fejlemény, hogy az intézmény most valamilyen formában átveheti a HUN-REN bölcsészet- és humántudományi kutatóintézeteit, bár a közös működés finanszírozása jelenleg erősen kérdéses.
Mi következik ezután? Számos vélemény és írás született arról, hogy a kutatóhálózat egy egységes és oszthatatlan entitás. Ezzel a nézettel azonban nem feltétlenül értek egyet. Véleményem szerint kedvező változásokat eredményezne, ha a bölcsészet- és humántudományok egy új, önálló kutatóközpont keretei között működnének. Itt a pályázati, mérési és működési folyamatok jobban alkalmazkodnának a különböző tudományterületek sajátos igényeihez, miközben biztosítva lenne a szükséges finanszírozás.
A probléma pontosan abból fakad, hogy látványosan nem ez történik, hiszen az intézetek ELTE alá, vagy intézményi struktúrája mellé fognak betagozódni, ami középtávon hanyatlást fog eredményezni. Hiszen egy amúgy is alulfinanszírozott intézmények kell majd fenntartania egy még nagyobb szervezetet, jelentős többlet forrás nélkül. Nem reális ugyanis azt gondolni vagy abban reménykedni, hogy a szükséges extra forrásokat allokálná - bármelyik - kormányzat erre a célra. Ráadásul nem csak a kutatóhálózat küzd problémákkal: alulfinanszírozott az oktatás, az egészségügy, de a teljes kulturális szféra is!
A kialakult helyzetben talán a társadalmi támogatottság hiánya a legtragikusabb: a hétköznapi emberek egy jelentős része nem áll a kutatóközpontok mellé, vagy egyáltalán nem foglal állást a témában, mert azok számára láthatatlanok, egy megfoghatatlan világ részét képezik, amely a saját elvei és szabályai szerint működik. Akik állást foglalnak, azok esetében pedig látványosan megjelenik az országos politikai polarizáció: a kormánypártiak a kormány mellett törnek lándzsát, míg az ellenzéki érzelműek a veszélybe került kutatóközpontok mellett bontanak zászlót.
Ne tévesszen meg senkit az illúzió: függetlenül attól, hogy ki kerül hatalomra a 2026 tavaszi választások során, a jelenlegi helyzeten valódi változás nem várható. Amit a kormány szeptember 1-ig megvalósít, az gyakorlatilag véglegessé válik.
A szerző történész.
