Több mint 700 dallal büszkélkedhet az erdélyi zeneszerző, Kerestély Zsolt, akinek neve Magyarországon mégis ismeretlenül cseng. Az ő munkássága a slágergyártás terén kiemelkedő, de sokan nem tudják, ki rejtőzik a háttérben.

A Dalai, köztük a 'Copacul', rendkívüli népszerűségnek örvend.

Romániában egy könyvet szenteltek az Ön életének és munkásságának, míg Magyarországon alig ismerik a nevét. Mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében?

Annyira kevesen foglalkoztak velem, hogy még egyetlen magyar interjúra sem volt lehetőségem. Úgy tűnik, valahogy nem került a figyelem középpontjába a nevem. Azonban a "Copacul" című dalom, amelyet Romániában Aurelian Andreescu, majd Fuego népszerűsített, Magyarországon is eljutott a közönséghez. A magyar változatát Józsa Erika fordította, és Tamás Gábor tette ismertté. Emellett írtam egy magyar lemezt is, amelyen olyan tehetséges énekesek dolgoztak velem együtt, mint Kiss Éva, Győri Klára, Rodica Popa, Gagyi Réka, Gina Patraşcu és Farkas András. Mégis úgy érzem, hogy valahogy elkerültem a figyelmet, mintha félre lettem volna téve. Pedig nagyon szívesen írtam volna dalokat Karády Katalinnak és más korabeli neves művészeknek is.

Hosszú időn keresztül háttérbe szorult a tehetsége Romániában, ám az utóbbi évtizedekben egyre több elismerésben részesült. Ötször nyerte el a Zeneszerzők díját, elnöki kitüntetést kapott, valamint 2004-ben a kulturális lovagrendi címet is megérdemelten elnyerte. Mi állhatott a késlekedő elismerés mögött?

Édesapám református lelkész volt, és a neveltetésem olyan értékeket képviselt, amelyek manapság már ritkaságszámba mennek. Amikor azonban a kommunizmus hódító útjára indult, hirtelen osztályellenségekké váltunk, hiszen a papok nem voltak túl népszerűek abban az időszakban. Számos nehézség ért bennünket emiatt; apám gyakran figyelmeztetett, hogy érdemes szakmát tanulnom, mert nem lehet tudni, meddig tudnak minket anyagilag támogatni. Székelykövesden éltünk, egy kis faluban, ahol minden autó érkezésekor rettegve vártuk, hogy ne apámat vigyék el...

Milyen szakmát sajátított el?

Fém- és faipari iskolába jártam, ahol naponta négy órán át reszeltük a vasfigurákat, ami igencsak megterhelő feladat volt. Ebből az iskolából kerültem Vajdahunyadra egy gyárba, ahonnan később katonai munkatáborba vittek, mint az osztályellenség gyermekét. Nem tartom magam félős embernek, de amikor először leereszkedtem a Zsil-völgyében található bányába, a könnyek azonnal kicsordultak a szememből. Azok az idők rendkívül nehezek voltak, a munkánk kemény volt, és a körülmények is embert próbálóak. Két és fél évet szolgáltam katona, de a zene végül megmentett: egy idő után már a katonazenekarban játszottam, ami új értelmet adott az életemnek.

A zene iránti szeretet egy különleges utazás, amely sokunk életében fokozatosan bontakozik ki. Gyerekként talán először a szülők vagy nagyszülők dalai ragadták meg a figyelmünket, vagy egy emlékezetes családi eseményen hallottunk valami igazán megkapót. A zene varázsa abban rejlik, hogy képes érzelmeket közvetíteni, emlékeket ébreszteni, és közösségeket formálni. Ahogy felnövünk, a zene világában való barangolásunk egyre gazdagabbá válik. Felfedezzük a különböző műfajokat, előadókat és stílusokat, és mindegyik találkozás új dimenziókat ad hozzá a zenei élményeinkhez. Lehet, hogy egy koncert hangulata, egy barátunk ajánlása vagy egy véletlenszerű felfedezés során találkozunk olyan dallamokkal, amelyek örökre megváltoztatják a zene iránti érzésünket. A zene nem csupán szórakozás, hanem kifejezőeszköz is. Sokunk számára a zene a menedék, a megnyugvás forrása, vagy éppen ellenkezőleg, az energia és az inspiráció forrása. Ahogy a dallamok hullámzanak, úgy mi is változunk, és a zene segít megértenünk önmagunkat és a világot körülöttünk. Így a zene szeretete nem csupán egy hobbi, hanem egy életre szóló szenvedély, amely folyamatosan új élményekkel és felfedezésekkel gazdagít minket.

Nagyanyám cimbalmozása volt az első dallam, ami megérintett, és csodálkozva figyeltem, ahogy háromévesen tercet énekel. Gyerekkoromban a helyi kántor tanította meg nekem az orgonálás fortélyait, majd később a zongora világába is belekóstoltam. Amikor a katonaság ideje alatt elértem, hogy már egész ügyesen játszottam, találkoztam a hadsereg művészegyüttesének karmesterével. Ő meghallgatott, és onnantól kezdve a csapat tagjaként játszottam, emellett pedig a petrozsényi színház színpadán is bemutatkoztam.

Valóban, nem szerzett formális zenei képzettséget az egyetemen?

A katonaság végét követően, ami éppen 1956-ra tehető, Kolozsvárra indultam, hogy a konzervatórium diákja legyek. Az ősz már beköszöntött, így lemaradtam a felvételiről, de bejáró diákként mégis lehetőségem nyílt a tanulásra. Később pedig, meglepő módon, én lettem az, aki a felvételizőket készítette fel. Mivel még mindig osztályellenségnek számítottam, a beiratkozásaimat sokáig nem engedélyezték. Végül úgy döntöttem, hogy személyesen keresem fel a rektort, és kérem, nézze át a jegyeimet. Mondtam neki, hogy ha valamelyik nem kitűnő, akkor nem szólok egy szót sem, de ha mindegyik az, ne büntessen azért, mert az apám lelkész. Ezt követően végre felvettek. Az egyetem mellett számos helyen játszottam, hogy meg tudjam magam tartani.

Hogyan indult el végül a zeneszerzői pályafutása?

Konzervatóriumi éveim alatt egy különleges találkozásra került sor, amikor Francisc Munteanu filmrendezővel hozott össze a sors egy zenei eseményen. Ő felajánlotta, hogy miután végeztem, költözzek Bukarestbe, és én úgy döntöttem, hogy élek a lehetőséggel. Így hát a fővárosba költöztem, ahol hangmérnökként kezdtem el a televízióban dolgozni. A feladatköröm rendkívül széleskörű volt, és épp ez a sokszínűség tette izgalmassá a munkát. Számos stílussal és tehetséges zenésszel, énekessel találkoztam, akikkel később közösen dolgoztam, slágereket írtam számukra. Megismertem a zenei világukat, a hangzásukat, és egyre többen kerestek meg az ötleteimmel.

Tehetségkutatókon is indultak a dalai?

- Igen, sőt, már előtte több nagyobb megyei versenyen is szépen szerepeltek a dalaim.

Mikor érkezett el az a pillanat, amikor valódi áttörés következett be?

1975-ben megalkottam a Copacult, amely azonnal nagy népszerűségnek örvendett. Ez a dal hatalmas slágerré vált, nem csupán Romániában, hanem világszerte sokan énekelték.

Hogy tudott zöld ágra vergődni a rendszerrel osztályellenségként és magyarként?

Nem volt könnyű időszak. Emlékszem, egy alkalommal eljöttek értem, és elvittek egy pártgyűlésre. A pártelnök határozottan kijelentette, hogy a pap gyerekének kötelező párttagnak lennie, mert ez így nem helyénvaló. Akkoriban szégyenlős könnyek csordultak le az arcomon, de szerencsére sokan támogattak, és kiálltak mellettem. Ennek ellenére a párttagságot végül mégsem tudtam elkerülni.

Onnantól kezdve könnyebbé vált az élet?

A karrierem során számos izgalmas élményt gyűjtöttem össze, hiszen bejártam Románia minden szegletét. Minden rendezvényen én voltam a hangmérnök és a zenei szerkesztő, miközben már a saját dalaimat is írtam. Ez a folyamat igazán formálta az én zenei világomat.

Volt alkalma találkozni Ceausescuval is?

- Igen, az ünnepség végén valamiért odajutottam hozzá, és kezet ráztunk.

Élete során számos nehézségen és kihíváson ment keresztül, de mi volt az a pillanat, ami a legmélyebb nyomot hagyta benne?

Összességében egy igazán gazdag életet éltem, tele olyan eseményekkel, amelyek nemcsak egy film, hanem akár egy egész sorozat történetéhez is elegendőek lennének. A nehéz pillanatokkal mindig meg tudtam birkózni, és különösen büszke vagyok arra, hogy soha nem kerültem konfliktusba másokkal. A rólam szóló könyvben van egy mondás, ami különösen közel áll a szívemhez: ha mindenki olyan lenne, mint én, a világban nem létezne háború.

Ma is ugyanúgy alkotja meg a dalokat?

Bár a dalaim továbbra is sokak szívébe belopták magukat, mostanában már csak zongoradarabok írására koncentrálok. A közelmúltban fejeztem be a harmadik albumomat. Sajnos, a lábam amputálása komoly kihívások elé állít, ami megnehezíti a mindennapi életemet.

Mi történt a lábával?

Hosszú ideje küzdök az ereimmel, amelyek sajnos rendkívül gyengék a lábamban. Évekkel ezelőtt már megpróbáltak segíteni rajtam, és műtétet is végeztek, hogy kicseréljék az egyik eret, de sajnos az beavatkozás nem hozta meg a várt eredményt. Az évek során folyamatosan harcoltam a fájdalmakkal, olykor még alvás közben is kénytelen voltam a bal lábamat lelógatni az ágyról, hogy javuljon a vérkeringésem. A fájdalom és a fekélyek végül arra kényszerítettek, hogy elkerülhetetlenné váljon az amputáció.

Képes elvégezni a napi feladatokat?

Szerencsére egész életemben aktívan sportoltam, így a mai napig megőriztem a jó kondíciómat. Azonban a mindennapjaimat megnehezíti, hogy a művégtag viselése nem éppen könnyű számomra. Az első protetika teljesen használhatatlannak bizonyult, ezért végül egy újabbat készíttettem, ami hajlékonyabb, de sajnos ezt is nehezen tudom elviselni.

Van valaki a családban, aki folytatja a művészeti hagyományokat?

A fiam mára már elismert hangmérnökké vált Romániában, és a zongoralemezeimet is ő keveri. Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy nemcsak itthon, hanem világszerte nagyra értékelik a szakértelmét.