"Maradjatok kitartóak! Az utolsó emberig harcoljatok!" | ma7.sk

Az országgyarapításhoz nyújtott német segítség kompenzálásaként került ki 1942-ben a keleti hadműveleti területre a magyar királyi 2. honvéd hadsereg, ám a fronton hamar kiderült, hogy a revízióra felkészített honvédség csak nagy véráldozatok árán képes helytállni a Vörös Hadsereggel szemben. 1943. január 12-én Urivnál hiába küzdöttek honvédeink hősiesen, még a zord időjárás is a támadókat segítette...

1942 novemberében a szovjetek Sztálingrádnál bekerítették a német 6. hadsereget, felmorzsolták a román 3. és 4. hadsereget, majd a magyar 2. hadsereg déli szárnyához csatlakozó olasz 8. hadsereg állásait zilálták szét.

A folyó túlsó partján a Voronyezsi Front szovjet 40. hadseregének parancsnoka, Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy arra számított, hogy nemsokára sikerül bejutnia a Voronyezstől délre található hatalmas Don-kanyarba, ahol átveheti az irányítást a stratégiai jelentőségű Voronyezs-Rosztov vasútvonal felett. Az előkészületek állapotáról Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall, Sztálin helyettese érdeklődött Moszkalenkótól. "Zsukov ezúttal is hű maradt önmagához: 'Igen, tudom, hogy ti már tanulmányoztátok a helyzetet, ami dicséretes, de most én is szeretném alaposan megvizsgálni a dolgot'" – jegyezte meg, jelezve, hogy a részletek alapos átvizsgálása mindig is fontos volt számára.

A sztorozsevojei hídfőállásban kezdtük meg a feladatunkat, ahonnan feltételezésem szerint a fő támadást kellett irányítanunk. Az árok mentén bejárva a peremvonalat, alaposan feltérképeztük az egész hídfőt. Az ellenség erődjei mindössze 150-200 méterre helyezkedtek el, s néha még ennél is közelebb merészkedtünk hozzájuk. Szorosan, 80-100 méterre az ellenséges vonalaktól, kis földhányások vagy bokrok mögött rejtőzködtünk, ahonnan figyeltük a terepet, elemeztük az akadályokat, és tanulmányoztuk a peremvonal megközelítési lehetőségeit, valamint a tűzrendszert. A legfontosabb támpontok Sztorozsevoje faluban, Urivo-Pokrovszkoje környékén, és az úgynevezett Orehovaja ligetben voltak elhelyezve. Az Orehovaja liget a 185-ös magaslaton terült el, nem messze az ellenség védelmi vonalától, és ha sikerült volna elfoglalnunk, az komoly csapást mért volna a sztorozsevojei hídfőben állomásozó védelmi erőkre.

A szovjet 40. hadsereg és a 18. önálló lövészhadtest, délebbre, az olasz 8. hadsereg arcvonalával szemben a SZTAVKA tartalékából odavezényelt 3. harckocsihadsereg és a 7. önálló lovashadtest készült a támadásra. A szovjetek Uriv-Sztorozsevoje és Scsucsje-Perejeshaja térségében komoly erőfölényt képeztek annak ellenére, hogy 1943. január 12-én ezen arcvonalszakaszon a 196 ezer fős élelmezési létszámú magyar 2. hadsereggel szemben nem voltak abszolút létszámfölényben (117 249 katona, 252 harckocsi, 2038 tüzérségi eszköz, 267 repülőgép).

A légi felderítések és a felderítő egységek nyomozása rávilágított arra, hogy sürgős események körvonalazódnak a folyamvédelmi magyar csapatokkal kapcsolatban. A hadsereg-parancsnokság a hídfőkben, különösen Uriv környékén, komolyabb harci akciókra számított, ám csapatai megerősítésére már nem állt rendelkezésére elegendő erőforrás.

A 25. gárda-, a 107. és a 340. lövészhadosztályok több hullámban, harckocsi-támogatással indították meg támadásukat a soproni 7. könnyűhadosztály védelmi vonalai ellen. Az uriv-sztorozsevojei hídfő északi szakaszán az egri 20. könnyűhadosztály jól megerősített állásokat alakított ki, míg délen, a 7. könnyűhadosztály területén, ahol a felvidékiek is szolgáltak, csak a Gyevicánál lévő szombathelyi 35. gyalogezred rendelkezett hasonló védelemmel. A soproni "Szent László" 4. honvéd gyalogezred Urivnál viszont olyan, az ellenség által jól belátható, gyorsan kiépített állásokat próbált megőrizni, amelyeket nemrégiben vettek át. A támadók gyorsan legyőzték az urivi magyar páncélelhárító egységeket és az ütegállások többségét. Kora délutánra már csak a főellenállási vonalból kivetett 4. gyalogezred folytatott reménytelen harcot, sorozatos ellenlökéseik azonban mind kudarcot vallottak, és estére a támadók 6-10 km-t előre törtek.

A drót túlsó oldalán kapkodó, kétségbeesett hang.

"Elérkezett a végső pillanat, amikor minden megszakad, és nincs már visszaút!"

Koppányi Sebestyén főhadnagy, a 4. gyalogezred 2. ezredsegédtisztje arról számolt be, hogy "már egyik zászlóaljjal sem volt összeköttetés. Csoknyai (Pál) ezredes a botját megmarkolva indultunk el, hogy a Gyevica mentén előre haladjunk a 4/II. zászlóalj felé. Ám amint a dombhoz érkeztünk, a frontvonalon, ahol az urivi zászlóaljak helyezkedtek el, szovjet harckocsik tornyosultak közénk. Az ezred sorsa ezzel végleg eldőlt!"

A szovjet erők a Uriv templomdombjáról és az otticsiha-szeljavnojei hídfőállásból indították meg hatalmas támadásukat, miután intenzív tüzérségi és harckocsi tűzelőkészítést hajtottak végre, szoros támogatással. A szovjet tankok áttörték a védelmi vonalakat, miközben a zászlóaljaink maradványai még mindig harcban álltak az élen. A harckocsik támogatásával előrenyomuló szovjet gyalogság már Bolgyirevka fölött, a Gyevica patak északi partján, a Bolgyirevka és Uriv közötti dombháton és horhosokban gyülekezett. Itt a szovjet csapatok megálltak, hogy egyre nagyobb erőket vonjanak össze a következő támadásokhoz. Az ezred harcosai hősiesen küzdöttek az áttörés után is; a pergőtűz után a védőállások fegyverei még sokáig zúgtak – amíg lőszer és katonák álltak rendelkezésre –, de a támadók megállítására már nem volt lehetőség. Novo Uszpenka irányából a 20. könnyűhadosztály tüzére is tüzet nyitott, de hamarosan ott is közvetlen védekezésre kellett berendezkedni. A szovjet erők részben északnyugatra fordultak, hogy bekerítsék a Don innenső oldalán lévő csapatokat, részben pedig úgy tűnt, ellentámadásra készültek, ezért megálltak. Az Urivtól délre és délnyugatra a Gyevicánál megmaradt kisebb egységekre, valamint a Gyevica patak völgyében rekedt kis csoportokra már egyáltalán nem figyeltek.

Sötétedésre az ezredparancsnokság harcálláspontján, Bolgyirevkán megbeszélés volt a megmaradottakkal. A hadosztály kiadta utolsó tartalékát, a hadosztály huszárszázadot (...)

Este 7 órakor visszaérkeztek Osztrogozsszkból az aznap különböző egységektől szabadságra engedett katonák, természetesen fegyver nélkül. Majd itt kapnak, de honnan? Nem sokkal később egy százados jelentkezett, hogy Sopronból és Veszprémből legénységi utánpótlást hozott. Hány főt? 1200 fő legénység. Fegyverzet? 12 géppisztoly, 3 golyószóró, mert otthon azt mondták, hogy majd itt a leváltásra kerülő legénységtől átveszik a fegyvereket."

A magyar 2. hadsereg kálváriája elkezdődött...