A Néprajzi Múzeumban életre kelnek a sváb lányok és asszonyok lenyűgöző történetei, melyek gazdag hagyományokat és szívhez szóló élményeket rejtenek. Itt a látogatók felfedezhetik a múlt szövetét, ahogy a helyi kultúra és a mindennapi élet apró részletei
Ha szeretnéd megosztani a cikket emailben, egyszerűen kattints ide, vagy másold ki és küldd el ezt a linket: https://demokrata.hu/kultura/anyagba-himzett-sorsok-1007414/
A múzeumi térben különös varázslat lengi körül a hollófekete és sötétlila árnyalatokkal díszített, hófehér vagy okker alapon rózsás-virágos mintázatú öltözetek sorát. Az anyagok sokfélesége lenyűgöző: találkozhatunk csipkével, a "parasztbrokát" néven ismert műselyemmel, bársonnyal és égkék pamutszövettel. A régi mesterek keze nyomát viselő ruhák nem csupán szépségükkel, hanem a gondos kidolgozással és a gazdag díszítésekkel is a minőség iránti elkötelezettségüket tükrözik. E különleges darabok világában, ahol még nem létezett a tucatáru és a konfekció, a kézi készítésű öltözetek nemcsak esztétikai értéket képviseltek, hanem mélyebb üzeneteket is közvetítettek viselőikről: tükrözték az egykori gazdáik ízlését, testalkatát, az öltözék viselésének korát, valamint társadalmi és vagyoni helyzetüket, sőt még a felekezetüket is.
Az enteriőrben látható ruhák azonban még ennél is többet mondanak: sorsokról, élettörténetekről mesélnek, amelyeken keresztül nemcsak a hagyományos életfordulók eseményei - mint a születés, esküvő, gyermekáldás, halál -, hanem több mint száz év tragikus történelmi eseményei is felvillannak. A Néprajzi Múzeum legújabb tárlata az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseum (DZM), azaz a Dunai Svábok Központi Múzeumának vendégkiállítása, amely az úgynevezett dunai svábok XX. századi történetét eleveníti fel. A DZM a délkelet-európai német kisebbség történetét és kultúráját gyűjti és kutatja, ám a hangsúly most a női sorsokra helyeződik.
Szalay Tamás, a DZM igazgatója a kiállítás megnyitóján érdekes részleteket osztott meg a közönséggel: 2000 óta működik Ulmban a Dunai Svábok Központi Múzeum, amely a dunai svábok gazdag történelmét tárja elénk. A „dunai sváb” elnevezés az 1920-as évekre nyúlik vissza, és a XVIII-XIX. században a Duna mentén vándorló, majd Magyarország különböző vidékein letelepedett félmillió német utódait jelöli. Ezek a közösségek főként Tolna, Baranya és Somogy tájain, valamint a Dunántúli-középhegységben, Békésben, Bácskában, Bánátban, Szerémségben, Szlavóniában és Szatmárban alakultak ki, és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után Magyarország, Jugoszlávia és Románia állampolgáraivá váltak. Az életükben bekövetkezett drámai fordulatot a II. világháború hozta: a háború végén sok svábot a nemzetiszocialistákkal való együttműködéssel vádoltak, ami miatt kollektív büntetésként sokukat erőszakkal telepítették ki. Néhányan jugoszláviai internálótáborokba kerültek, míg másokat a szovjet kényszermunkatáborok vártak. A háború után Kelet-Európából körülbelül 15 millió német ajkú lakost toloncoltak Németországba, és a tárlaton számos történet számol be arról, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a beilleszkedés során.
Szalay Tamás elmondja, a múzeum megnyitásakor még sokan éltek a kitelepítettek közül, így még tudtak azoktól az idősektől történeteket és tárgyi anyagot gyűjteni, akik szemtanúi voltak a világháború utáni eseményeknek, elszenvedői a megpróbáltatásoknak. Az ulmi múzeum gyűjteményében tizenkétezer textilt őriznek, ebből a most nyílt tárlatra húsz öltözetet válogattak ki. Súlyos anyag: a tárlat címe egyszerre utal az aprólékos kézimunkával készült, sok alsószoknyás, díszes öltözetekre és az általuk őrzött emlékekre, az anyagba ivódott drámai sorsokra is.
Mint amilyen például Elisabeth és Katharina történe is: a sváb család idősebbik lányát, Elisabethet a világháború után kényszermunkatáborba hurcolták, míg a családot a későbbi NDK területére telepítették. A lányt sokáig várták vissza, Elisabeth gazdagon kihímzett, csodás ünnepi viseleteit édesanyja hosszú éveken át reménykedve és makacsul őrizte, nem nyúlhatott hozzá senki. Később, mikor kiderült, Elisabeth már sosem jön haza, Katharina kérlelni kezdte édesanyját, hogy a szekrény mélyére rejtett szép anyagokat hasznosítsák újra. Az anya sokáig ellenállt, ám később belátta, nem tehet mást: az idősebbik nővér ruháiból a nélkülözések közepette modern szabású öltözetet varrt, amit a kisebbik lány ünnepi alkalmakkor öltött magára.
Szalay Tamás arról is mesél, hogy a II. világháborút követően a részben elpusztított Németországba érkező svábok számára nagyon nehéz volt a beilleszkedés. Számos visszaemlékezés szól arról, hogy a szülőföldjükön tehetős, gazdag parasztokként a kényszer-betelepítéssel új otthonukba érkező svábokat furcsa kiejtésük, öltözetük, szokásaik miatt a befogadó többség lenézte, sőt, kinézte maguk közül. Tudatos politikai döntéssel igyekeztek a kényszer-betelepítettek közösségét szétszakítani: a tehetőseket szegény családokhoz költöztették, a különböző felekezetű családokat szándékosan keverték, mesterségesen gerjesztve a konfliktusokat. A svábok így érthető módon a szekrény mélyén őrzött, értékes viseleteiket csak egymás között hordták - például a kitelepítettek éves találkozóin -, hiszen a mindennapokban már az új környezethez kellett igazodniuk, identitásukat jelző öltözeteik saját idegenségüket erősítették. Az öltözetek pedig több mint fél évszázaddal később féltve őrzött kincsként kerültek a múzeum tulajdonába.
Szalay Tamás rámutat arra, hogy a németországi svábok kitartó munkájának eredményeként fokozatosan átalakult a róluk kialakult kép. Baden-Württemberg napjainkban is Németország egyik legjómódúbb tartománya, és a közösségi emlékezetben élénken él az a tudat, hogy virágzását a világháború után érkezett betelepítetteknek köszönheti.
A kiállításon a drámai sorsok mellett feltárul a XIX. század végének és a XX. század elejének paraszti élete is. A dunai sváb asszonyok hagyományos öltözetét, amit „viseletnek” (Gewand) neveztek, a paraszti kultúra szerves részének tekintették. Ezzel szemben a tanult rétegek és az iparosok öltözködését „úrinak” titulálták. Henrike Hampe, a DZM munkatársa és a tárlat kurátora, izgalmas anekdotákkal kalauzol végig minket a kiállításon. Mesél arról, hogy a drága ruhadarabok nem csupán a szépségről szóltak, hanem a család anyagi helyzetének reprezentálására is szolgáltak. A jómódú parasztlányok számára a házasságkötés szigorú keretek között zajlott, hiszen csak olyan fiúhoz mehettek hozzá, aki társadalmi rangban azonos szinten állt velük. A házasságok célja a családok vagyonának és földjeinek összekapcsolása volt, így a fiataloknak nem volt beleszólásuk a választásukba – a szülők döntöttek a jövőjükről.
Az esküvői hagyományok színes múltja különös utazásra invitál minket. A XX. század első felében a menyasszonyi ruha színe még a feketét ölelte magához, amely nem csupán az esküvői napon viselt ünnepi öltözet volt, hanem a leány életének más jeles eseményein is megjelent. Sőt, az élet végén is ebben a méltóságteljes ruhában búcsúztatták őket. Az ötvenes évek Temeskeresztesén a hagyományőrző parasztlányok még hűek maradtak a fekete színhez, míg a modernebb gondolkodású menyasszonyok már a fehér ruhát választották. Anna Remy különleges módon ötvözte ezt a két világot: 1955-ben, a temeskeresztesi sváb esküvőjén, édesanyja áldásával fekete szalaggal díszített fehér ruhában lépett az oltár elé. Ez a választás nemcsak egyedi stílust sugallt, hanem betekintést nyújtott abba is, hogyan lehet a hagyományokat új formában, kreatívan értelmezni. Később Anna a menyasszonyi ruhájának egyes elemeit más öltözékekkel kombinálva újra viselhette, bizonyítva, hogy a népviselet nem egy statikus örökség, hanem folyamatosan változó, élő hagyomány, amely az idő múlásával is képes megújulni. Henrike Hampe szavai szerint ez a dinamika teszi a népviseletet igazán különlegessé és időszerűvé.
A tradíció megörökítésének egyik kiemelkedő alakja Erna Piffl (1904-1987), a Bécsben született festőnő, akinek akvarelljei a magyarországi német falvak viseleteit idézik fel. A kiállításon látható alkotások nem csupán a színek és formák gazdagságát tükrözik, hanem a politikai háttér is hangsúlyt kap, hiszen Piffl a nemzetiszocialista ideológia szellemében a „tiszta német faj” megjelenési formáit örökítette meg. Ennek ellenére az alkotások esztétikai értéke sem elhanyagolható, hiszen a sváb viseletek szépsége az akvarelleken keresztül él tovább, gazdagítva az utókor művészeti örökségét. Továbbá, a tárlat az ulmi dizájneriskola diákjainak munkáival is foglalkozik, amelyek a fenntarthatóság és újrahasznosítás témáira reflektálnak, bemutatva, hogyan integrálhatók a hagyományos sváb népviselet elemei a modern divat világába.
