Rejtélyes köralakú mintázatok bukkantak fel a tenger mélyén – Üdvözlünk Magyarországon!

De a furcsa kör egészen más volt, amire számítottak.

1995-ben búvárok egy különös mintára lettek figyelmesek a japán Amami Ōshima szigetnél. A tengerfenéken egy hatalmas kört fedeztek fel, amely látszólag a homokba volt vésve. Senki sem tudta, hogy honnan származik, vagy hogy ember, más állat vagy természeti folyamat műve-e. Ezeket a jelenségeket rejtélyes köröknek nevezték el.

Egy kutatócsoport nekivágott a rejtélyek felfedezésének, és közel három évtizedes találgatások után 2011-re végre felfedték, mi is rejlik a jelenség mögött: egy apró gömbhal, amely mindössze 12 centiméter hosszú, de valami különleges képességgel bír, hiszen képes létrehozni egy 16-szor nagyobb méretű kompozíciót, mint a saját teste. Ezt a lenyűgöző fajt, a Torquigener albomaculosus-t, hivatalosan csak 2015-ben írták le, ahogyan azt a Smithsonian Magazine is megemlíti.

A tudósok két megfigyelési területet állítottak fel a homokos tengerfenéken a Seisui strand és a Katetsu strand mellett. Sikerült rögzíteniük a hímek szaporodási gyakorlatát az előkészítéstől egészen az ikrák gondozásáig, összesen 10 szaporodási eseményt összeadva.

Minden egyes alkotás a tenger mélyén kezdődött, ahol a víz alatti világ varázslatos mintákat rejtett. A folyamat hét és kilenc nap között terjedt, ahogy a tengeri élőlények a mell-, végbél- és farokúszóik segítségével körbejártak, mintha egy titkos táncot járnának. Ezt követően, lassan, de biztosan, vonalakat rajzoltak, amelyek a külső szélektől a belső középpontok felé haladtak, így létrehozva sugárirányú csúcsokat és mélyedéseket, amelyek a tengerfenék varázslatos teremtéseit tükrözték.

Meglepetésünkre a részletek egyre kifinomultabbá váltak, ahogy időnként megállították az uszonyok csapkodását. Ez azt jelentette, hogy a völgyek nem voltak állandóan egyformák. A völgyek és csúcsok egyre élesebbé és kifejezőbbé váltak, ahogy a munka haladt előre. Az úszásmód hatalmas kavargást idézett elő, a homok és a legapróbb részecskék a középpont irányába sodródtak.

A kutatók megfigyelték, hogy a hímek műveiket kagylódarabokkal ékesítették, gondosan eltávolítva mindent, ami az építmény középpontjában helyezkedett el. A nőstények csak akkor kezdték el felfedezni ezeket a remekműveket, amikor a hímek befejezték az utolsó simításokat.

Amikor egy nőstény közelítette meg a fészkét, a hímek izgatottan körbeúszták, hogy felkavarják a finom homokot, amely a középpontjában helyezkedett el. Amint a nőstény belépett a fészek területére, a hímek visszahúzódtak, majd újra a nőstény felé szaladtak, hogy elnyerjék figyelmét. Ha a nőstény lenyűgözve érezte magát, és a párzásra sor került, akkor az ikrákat a fészek középső részébe helyezte, így biztosítva a következő generáció születését.

A Nature folyóiratban megjelent tanulmány szerzői arról számoltak be, hogy a vizsgált gömbhalfajok fészkének három különleges tulajdonsága van, amelyek eddig ismeretlenek voltak a halak világában. Először is, a fészek területén sugárirányban elrendeződő csúcsok és völgyek alakultak ki, másodszor, a csúcsokat kagylótöredékek díszítették, míg harmadszor, a fészkelőhelyen finom homokszemcsék halmozódtak fel, amelyek szabálytalan mintázatot formáltak. E három egyedi jellemzőt a párzás előtt alakították ki és tartották fenn, amikor a nőstények meglátogatták a fészkeket, majd ezt követően ezek a struktúrák összeomlottak.

A minták emberi szemmel nézve gyönyörűek, de egy nőstény gömbhal számára talán az nyeri el igazán a tetszését, ami a közepén ül. A hím viselkedése és az alkotás alakja mind hozzájárul ahhoz, hogy a finom homokszemcsék a kör közepére vándoroljanak, ahol szerencsés esetben egy nőstény lerakja az ikráit.