Felfedeztük az Aranyélet egyik kiemelkedő szereplőjét: egy elképesztő produkcióban nyújt lenyűgöző teljesítményt!
A színdarab helyszíne az ACG Reklámügynökség impozáns épülete, ahol a színpadra lépő művészek varázslatos előadással kápráztatják el a közönséget.
Mint arról korábban a Blikk is beszámolt, egy színházi sikertörténet, a decemberig több mint 100 alkalommal folyamatos telt házzal játszott Egykutya című magyar színdarab filmváltozatán dolgozik Deák Kristóf, Oscar-díjas magyar rendező. A mozi főszereplői Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Bakonyi Alexa és Tóth Károly, az eredeti előadás színészei. A filmet az ACG Reklámügynökség gyártja és várhatóan 2025. márciusában kerül a mozikba.
Gyakran elfelejtettem, hogy egy színházi előadás résztvevője vagyok, miközben az Egykutya alatt ültem. Ennek több oka is volt, főként az, hogy a helyszín nem volt a megszokott. A produkciót az ACG Reklámügynökség épületében rendezték meg, ami már önmagában is különlegessé tette az élményt. Itt nem választott el minket a színpad vagy a művészárok, mindannyian egy térben, szinte egy nappali vendégeiként élhettük meg az eseményt. A Pop Up produkció ezzel egyértelművé tette, hogy a színház varázsa nem a helyszíntől függ, hanem attól, amit az alkotók képesek nyújtani a közönségnek.
Másrészt, az első pillanattól fogva úgy éreztem, mintha a régi barátaim körében lennék. Itt már nem a helyszín, hanem a szereplők keltik életre a hangulatot. A négy karakter mindegyike egy-egy külön világot képvisel, és ezt rendkívül intenzíven teszik. Közös vonásuk csupán a koleszos évek emléke – ha így fogalmazhatok. Az összejövetel házigazdája Patika (Döbrösi Laura), aki meghívja három régi ismerősét: Vicát (Tenki Dalma), Nórát (Bakonyi Alexa) és Hondát (Tóth Károly). Azonban ők nem tudnak egymás érkezéséről, és a feszültség már az első pillanatokban szinte tapintható a levegőben.
Mostanában egyre inkább érzem, hogy nehézséget okoz számomra, hogyan is folytassam az Egykutya beszámolóját. Hiszen a darab, és vélhetően a film is, éppen abban rejlik a varázsa, hogy anélkül merülünk el az események tengerében, hogy előzetesen bármit is tudnánk róla. Amikor elfoglaltam a helyemet, a színészek nevein kívül semmi más információval nem rendelkeztem a darabról. Ez a tudatlanság pedig csak fokozta a katartikus élményt, ezért arra törekszem, hogy olyan benyomásokat oszthassak meg, amelyek nem árulják el a lényeges fordulatokat.
Ha egy művészeti alkotáshoz hasonlíthatnám a történetet, akkor kétségtelenül az olasz vígjáték, a Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) lenne az, ami elsőként eszembe jut. A koncepció számos szempontból emlékeztet erre a filmre, hiszen itt is különböző, sokszínű háttérrel rendelkező karakterek kerülnek a középpontba, és a cselekmény egyetlen helyszínen bontakozik ki.
Míg a Teljesen idegenek mély hatással voltak rám, az Egykutyában felmerülő témák a lelkem rejtett szegleteit bontogatták, felkavarva a tudatalattim csendes vizében megbúvó gondolatokat...
- hangzik el a már-már elcsépelt költői kérdés oly sokszor, különféle kontextusban mindennapjainkban. Hogy rájöjjünk a válaszra talán egy élet is kevés, talán nincs az a mennyiségű bor és beszélgetés egy dermesztően hideg téli estén, hogy megfejtsük ezt a fejtörőt. Az alkohol mámorban úszó nappali szobában ez a négy meglehetősen különböző ember úgy dönt, hogy bele vágja fejszéjét ebbe a nagy fába: keresik az igazságot, egymásnak esnek és rengeteget isznak. Az olykor csípős, olykor rendkívül szellemes humorba áztatott dialógusok az előadás utáni éjszakán bizonyára nem hagyják álmatlanul a nézőket.
De hogy jutnak-e valamire? Van-e értelme az életnek? Ismerem én egyáltalán ezeket az embereket? Vagy csupán emlékeztetnek valakire? Esetleg nekem tartanak tükröt? Végülis, egykutya.
