Mátkázóvasárnap a moldvai magyar közösségekben - hagyományok megőrzése a változó csángó tájban A mátkázóvasárnap különleges jelentőséggel bír a moldvai magyarok életében, mint egy olyan hagyomány, amely összeköti a múltat a jelennel. Ez az ünnep nem csup

Egész életen át tartó baráti köteléket jelent a moldvai csángómagyaroknál, ha a húsvétot követő fehérvasárnapon mátkát választanak maguknak a lányok, fiatalasszonyok. Az egykor számos magyar nyelvterületen ismert hagyomány mára a Kárpátokon túli katolikusok körében is csupán elszigetelten maradt fenn. Az egyik ilyen helyszín a Szeret folyó mentén található Somoska, ahol Benke Paulina hagyományőrző oktatóként igyekszik életben tartani a mátkázóvasárnapot és számos más népszokást.

A moldvai csángók szokásokkal teli világába született bele a somoskai Benke Paulina, aki hagyományápoló közegben nőtt fel. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) programjának oktatójaként már húsz éve tanítja Somoskán a fiatalokat, hogy megismerjék őseik hagyományait, táncait és énekeit. Nemrégiben, egy csíkszeredai rendezvényen lehetőségünk nyílt kérdezni Paulinát a Moldvában még mindig élő mátkázóvasárnap szokásáról, amely mélyen gyökerezik a helyi kultúrában.

A Fehérvasárnap, amely a húsvét utáni nyolcadik napra, azaz a fehérhetet záró vasárnapra esik, a katolikus egyházi naptárban a II. vatikáni zsinat óta húsvét második vasárnapjaként ismert. E jeles nap elnevezése a nagyszombaton keresztelt katekumenekhez kapcsolódik, akik ezen a napon távolíthatták el a fehér ruhát, amit egy héten át viseltek. A Fehérvasárnaphoz kötődő ajándékozási hagyományok, mint a mátkálás és a komatál-küldés, valószínűleg ókeresztény gyökerekből erednek. Ezért népi elnevezései között szerepel a "mátkáló-" és a "komálóvasárnap" is.

Ahogy Benke Paulina megosztotta velünk, a moldvai csángók húsvéti tojásai nem a szokásos írott tojások, hanem csupán egyszerű, piros tojások, amelyeket "veresítettek" az ünnep tiszteletére. Ezzel szemben fehérvasárnapra, amit Somoskán mátkázóvasárnapként emlegetnek, valóban díszítik a tojásokat. Ezek a díszítések hagyományos mintákat követnek, mint például a csirkeláb, réceláb, fenyőágas, vagy szekercés motívumok. Az írott tojások készítése különböző technikákkal zajlik. Az egyik módszer szerint viasszal írnak a festetlen tojásokra, míg a másik lehetőség, hogy a húsvéti ünnepekről megmaradt piros (a moldvai csángók körében veres) tojásokra viszik fel a mintákat.

A piros tojásokat viasszal írták meg, amelyhez kormot adtak, hogy sötétebb árnyalatot kapjanak. Ezt követően a tojásokat korpa ciberébe helyezték, amit borcs-keserűnek is neveznek. Ennek hatására a piros szín halványodott, és a tojások "uljan ruzsinkás", azaz rózsaszínes árnyalatot öltöttek, miközben a felületükön megmaradt a fekete viasz. "Jól látszott, hogy melyik tojás volt festve, és melyik nem" – mesélte Paulina.

Szokás szerint a fiatal lányok, akiket a helyiek "cinkáknak" hívnak, egymás között tojásokat cseréltek. Megállapodtak abban, hogy a jövőben "mátkának" vagy "keresztkének" fogják szólítani egymást. Paulina így mesélte: „Én adok neki egy tojást, ő ad nekem egyet, és közben háromszor mondjuk, hogy mátka vagy keresztke. Ezzel megváltoztatjuk a nevünket, és innentől kezdve így hívjuk azt, akivel éppen cseréltünk. Hallottam olyan asszonyokról is, akik már közel hetven évesek, de még mindig megtartják ezt a szokást, és úgy nevezik egymást."

A fiatalabb generációk körében úgy tartják, hogy a "magyar ház" – a hagyományőrző tevékenységek színtere – lehetőséget ad arra, hogy megismerkedjenek azokkal a szokásokkal, amelyek a családi környezetükben már nem kerülnek átadásra. Beszélgetőtársunk elmondta, hogy Somoskán még mindig él egy asszony, aki minden évben nagy mennyiségben készít írott tojásokat. Bár ő inkább a virágos mintákra specializálódott, Paulina szerint a hagyományok megőrzésének fontossága szívből, lelkesedésből fakad. Ezzel szemben a magyar házban a hagyományok átadása inkább kötelező feladatként jelenik meg, mintsem valódi elhivatottságból eredne.

"Fontos jelentőséggel bírt a keresztke és a mátka. Ezek olyan kifejezések, amelyek mély nyomot hagytak az életünkben. Én is sokat cseréltem, amikor még fiatalok voltunk. Minden évben ellátogattunk Bartos Jánosnéhoz a tojásainkkal. Vittünk neki piros tojásokat, ő pedig megírta nekünk a kívántakat. Nem pénzért tette, hanem ahány tojást megírt, annyit cseréltünk el neki" - mesélte Paulina.

Beszélgetésünk során felmerült, hogy a moldvai csángó falvak világa gyors ütemben átalakul. Beszélgetőtársunk gyermekkorában szorosan kapcsolódott a hagyományokhoz, amelyek ma már a fiatalok számára alig elérhetők. "Hála Istennek, mi még ebbe nőttünk bele, ezt éltük meg. A gyerekeknek, akikkel mesélek, ez már olyan, mint egy távoli legenda vagy mese. Jó, ha tudnak róla. Megmutatom nekik, hogyan kell a tojásokat ezen a napon cserélni, de ők ezt már nem a hagyományos módon élik meg, hanem csak eljátsszák. Soha nem fogják a barátnőiknek említeni a mátkát vagy a keresztkét, de legalább legyen tudomásuk róla" - mondta Paulina.

Régebben sok asszony írta a fehérvasárnapi tojásokat, akik húsvét után egész héten készítették azokat. Sok gyerek volt a családban, soknak kellett tojás. Most szombaton készülnek a tojások, de attól is függ, hogy milyen más dolga akad az írónak. Mint Paulina mondta: régen "szent dolog" volt a tojásírás ideje, meg kellett csinálni, "mert muszáj".

Benke Paulina az elmúlt évtizedek során tanúja volt a moldvai csángók kultúrájának gyors ütemű átalakulásának. Kifejtette, hogy a gyerekek húsz évvel ezelőtt sokkal figyelmesebbek és nyitottabbak voltak a hagyományok iránt, szorosabb kapcsolatot ápoltak őseik örökségével. "Az utóbbi tíz évben is jelentős változásokon ment keresztül a világ. Minden évben igyekszünk megünnepelni és gyakorolni a hagyományos szokásokat, de már nem ugyanaz a szentség lengi körül őket, mint régen. Húsz évvel ezelőtt sokkal mélyebb jelentőséggel bírtak. Szerencsére a viseleteink egy része megmaradt, ami fontos értéket képvisel számunkra" - osztotta meg tapasztalatait Benke Paulina.