Hufnagel Levente: A Tudományos Közélet Reformjának Megvitatása A tudományos közéletünk jövője egy kiemelkedő és sürgető téma, amelyet alaposan meg kell vizsgálnunk. A reform szükségessége egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy a tudományos közösség előtt álló
A szamovárban dúló vihar nem csupán a forró víz zubogása, hanem egy titkos információs háború is, amelyben a titkosszolgálatok játszadoznak a valósággal. Miért nem számít ez tájékoztatásnak? Mert a titkos üzenetek, manipulált tények és elferdített valóságok egy olyan labirintust alkotnak, ahol a hiteles információk elvesznek, és a manipuláció válik az uralkodó erővé. A vihar zaja elnyomja az igazságot, és a szamovár füstje körüllengi a tudatlanságot, így nehézségekbe ütközünk, amikor próbálunk eligibilis információkat kiszűrni a káoszból.
Az utóbbi hónapokban számos elismert vezető értelmiségi, professzor és közéleti személyiség osztotta meg határozott, mélyreható és konstruktív kritikáját a hazai tudományos intézményrendszerről, különös figyelmet fordítva a Magyar Tudományos Akadémia működésére, hatékonyságára és belső dinamikáira. E kritikák olykor heves indulatokat is generáltak, és széles körű visszhangot váltottak ki az akadémiai vezetők és más érdeklődők körében. A felvetett kérdések nem csupán az akadémiai közéletet érintik, hanem a kutatóintézetek és egyetemek, valamint a gazdasági szektorban zajló műszaki fejlesztés és innováció szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bírnak.
Úgy vélem, hogy a vitákat nem lenne szabad a levegőben lógni hagyni; fontos, hogy a belőlük levonható valódi és értékes tanulságokat beépítsük a tudománypolitika, oktatáspolitika és a kapcsolódó jogszabályalkotás területeire. Elengedhetetlen, hogy ez a diskurzus egy sokszínű, multilaterális, a pártpolitikai befolyástól mentes szakmai és társadalmi párbeszéd legyen, ne csupán a különböző álláspontok (akár támadók, akár védők) elvtelen ütköztetése. A tudomány ügye nem politikai, hanem szakmai jellegű kérdés. Meggyőződésem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai és tisztségviselői között a hazai tudományos élet legjobbjai találhatók, és méltatlan, hogy őket bármilyen formában is támadások érjék. Ugyanakkor a kritika, ha jól alkalmazzák, nem támadás, hanem a fejlődés egyik fontos eszköze.
Meggyőződésem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vezetői tisztességes, jószándékú és kiemelkedő tudósok, akik elkötelezetten irányítják ezt a jelentős nemzeti intézményt, betartva a vonatkozó jogszabályokat és a legjobb tudásukkal szolgálva a közösséget. Úgy vélem, ez a helyzet a múltban is többnyire jellemző volt. Amennyiben azonban anomáliák bukkannak fel – ahogyan azt az utóbbi időszakban egyre többen jelezték –, fontos, hogy a problémák gyökerét képezi szervezeti struktúra és működési elvek átalakítása, valamint a hibás eljárásrendek felülvizsgálata. A Magyar Tudományos Akadémia jövőbeni szerepe a hazai tudományos közösség autonómiájának megőrzésében és erősítésében kulcsfontosságú lehet, ha a jogszabályi keretek ezt lehetővé teszik. Az MTA társadalmi megítélése a múltban kiváló volt, és ezt a jó hírnevet fontos megőrizni a jövő érdekében. Ehhez elengedhetetlen a hibák folyamatos feltárása és kijavítása.
Az MTA doktori címével, annak odaítélési módszereivel és az akadémikusok megválasztásával kapcsolatosan az utóbbi időszakban számos kritika érte a tudományos közéletet. A tiszteletdíjak rendszere, a köztestületi tagok alulreprezentáltsága a döntéshozatalban, valamint az objektív tudománymetriai értékelések háttérbe szorítása mind olyan témák, amelyek heves vitákat generálnak. A folyóiratlisták szubjektív kezelése, a bizottsági titkos szavazások, amelyek indoklási kötelezettség nélkül, jogorvoslatra lehetőség nélkül zajlanak, tovább fokozzák a közhangulat feszültségét. A folyosói lobbitevékenység, az átláthatóság hiánya, valamint a kooptálási jellegű rendszerek nemcsak a tudományos élet működését, hanem a tudományfinanszírozást is alapjaiban befolyásolják. Mindeközben a különböző internetes fórumokon, a sajtóban és a közösségi média platformokon folyamatosan zajlanak az eszmecserék. Az "utca embere" is egyre aktívabban hozzászól ehhez a diskurzushoz, gyakran szélsőséges érzelmekkel kísérve véleményét. A téma tehát nem csupán tudományos körökben, hanem a társadalom szélesebb rétegeiben is foglalkoztatja az embereket, így a közbeszéd szerves részévé vált.
Nem értek egyet azzal a nézettel, hogy az idén 200 éves akadémiánkat el kellene hagyni, és a helyét sóval behinteni, csupán azért, mert néha előfordulnak anomáliák. Különösen aggályosnak tartom, hogy olyan mutatókat kérjünk számon az idősebb, sok esetben nyugdíjas tudósokon, amelyek az ő legaktívabb alkotói időszakuk alatt még nem is léteztek. A tudományos kutatómunka során született eredmények a publikációkban jelennek meg, amelyeket a társadalom hasznosíthat, de ennek a folyamata gyakran évekig tart, és az eredeti kutatóknak a jelenlegi rendszer keretein belül ritkán van közvetlen befolyásuk erre a tudástranszferre.
Valóban megdöbbentő, hogy egyes akadémiai testületek, ahol a döntéshozók között jelentős számban találhatók akadémikusok vagy doktori fokozattal rendelkező szakemberek, olyan tudománymetriai követelményeket állítanak fel, amelyeket a szavazásra jogosultak közül senki sem tud maradéktalanul teljesíteni az MTMT nyilvántartása alapján. Ez a megközelítés nemcsak hogy kontraszelektív, hanem a gyengébbeknek kedvez a tehetségesebbek rovására. Még aggasztóbb az a helyzet, amikor a kiemelkedő teljesítményt nyújtók sem automatikusan kapnak zöld lámpát, hanem újra és újra a döntéshozó testület elé kell állniuk. Ráadásul a szavazás titkos, indoklás nélkül történik, sőt jogorvoslati lehetőség sincs, ami már csak a hab a tortán.
Fontos, hogy világosan megfogalmazzuk, mit is szeretnénk elérni. Amennyiben az Akadémia valóban meritokratikus intézményként kíván működni, akkor a tudományos kiválóság objektív, számszerűsített értékelése kell, hogy legyen a középpontban. A MAB által használt rendszer például azt jelenti, hogy az eredmények egyértelműek: vagy a 60 százalékos határértéket elérjük, vagy nem. Ideális esetben ez a folyamat olyan egyszerű lenne, hogy akár titkári szinten is eldönthető, de ha nem minden feltétel adott, szakértők bevonásával kell ellenőrizni az önbevallásokat. Fontos, hogy a pályázóknak lehetőségük legyen a hiányosságok pótlására és a javításra. Ha azonban szeretnénk teret adni a szubjektív értékeléseknek is, akkor a tudományos közösség, az adott szakterület összes tagjának véleménye és szavazata válhat meghatározóvá. Ez a megközelítés demokratikusabb jellegű, és lehetőséget ad arra, hogy a köztestület aktívan részt vegyen a döntéshozatalban.
A meritokratikus és demokratikus elvek együttes alkalmazása lehetséges különböző fázisokban, ám soha nem szabad őket összekeverni, mivel ez félrevezető és visszaélésekhez vezető gyakorlatokat szülhet. Különösen aggályos, ha egy szűk döntéshozói csoport saját tagjainak kiválasztásáról kontraszelektív módon, pusztán szubjektív megfontolások alapján dönt, figyelmen kívül hagyva az objektív teljesítménymutatókat, akár titkos szavazás keretében. Ilyen eljárás talán elfogadható lenne egy magánklubban, szabadkőműves páholynál vagy baráti társaságnál, de egy olyan országos köztestület esetében, amely jelentős döntéseket hoz, ez az "urambátyám mutyi" jelenséghez sorolható, amely manapság sajnos rendkívül gyakori.
Ez egy súlyos működési anomália, amely nem az abban döntéseket hozó személyek emberi gyengeségeinek eredménye, hanem a jogi keretek hiányosságainak következménye, amelyek lehetővé teszik az ilyen helyzetek kialakulását. A jogszabályi keretek hibáiért azonban nem az MTA vagy annak vezetői tehetők felelőssé, ezért támadásukat nem tartom indokoltnak; hiszen ők nem rendelkeznek a szükséges kompetenciával az ügy rendezésére. A felelősség elsősorban az Országgyűlést terheli, amely az MTA-ra vonatkozó törvényt így alkotta meg és tartja fenn.
Az akadémiára, kutatóintézetekre, a felsőoktatásra és a kutatásfinanszírozás intézményeire vonatkozó jogszabályi keretek azonban a történelem során gyakran változtak. Ezek a változások a maguk idejében nyilván okkal történtek, célszerűek voltak, és követték a politika történelmi változásait, a hazai és nemzetközi körülményeket. Az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeiben például nyilván más viszonyok uralkodtak, mint amikor hazánk a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozott. Tudományos eredmények minden korszakban születtek és a tudományos intézményeink szerkezete és működése is mindig célszerűen alkalmazkodott az éppen fennálló körülményekhez.
A Magyar Tudományos Akadémia elmúlt két évszázadának története tele van alapvető átalakulásokkal. Olyan ez, mint egy régi, szeretettel épített családi ház, amelyet nemzedékek sora formált saját elképzeléseik szerint. Az egyik generáció hozzátett egy új szintet, a másik leválasztott egy szobát, megint mások pedig összenyitották a tereket, hogy nagyobb legyen a közös tér. Minden változás a saját korának követelményeihez igazodott, és bár szakszerű igyekezettel valósultak meg, ma már egy olyan épületegyüttes áll előttünk, amelyet a jelenlegi tervezési normák és a költségkeretek figyelembevételével egyetlen ésszerű építész sem álmodna meg ilyen formában.
Engedj meg egy nyelvi példát, ami jól illusztrálja a helyzetet: a Magyar Tudományos Akadémia a törvény értelmében köztestület, de a közbeszédben gyakran hallhatjuk, hogy "az Akadémiának van egy köztestülete" (sic!). Ezen túlmenően még "köztestületi igazgatója" is van, akit jelenleg egy tiszteletben álló szakember tölt be. Ez a nyelvi eltérés azonban sajnos a valóság torz képét mutatja. Az MTA-nak nem úgy "van" köztestülete, mint ahogyan egy háznak alapja és falai vannak, hanem inkább úgy, ahogyan a falusi otthonok mellett lévő "sufni" vagy szerszámos kamra létezik, amit a ház hátsó falához toldanak. Bármennyire is hangsúlyozzuk, hogy az ásó, kapa és gereblye "elengedhetetlen szerepet játszik" a kert ápolásában, a sufni marad sufni, és nem válik belőle a kert szerves részévé.
Miniszterelnök úr több korábbi megnyilatkozásában utalt arra, hogy célul kell kitűzni, hogy a legjobb hazai egyetemeink jelentősen előrelépjenek a nemzetközi rangsorokban, és akár bekerüljenek az 50 legjobb közé is. Én úgy érzem, hogy ez egy ambiciózus, de elérhető cél, amely azonban jelentős strukturális átalakítást igényel a hazai tudománypolitika és tudományszervezés területén. Ez elsősorban nem pénzkérdés, hanem célirányos jogszabályalkotási és intézményszervezési kérdés, amelyre nem költeni kell, hanem ami éppen pénzt hozhat, illetve takaríthat meg, és hozzájárulhat a gazdaság fellendítéséhez, versenyképességünk javításához. (Az átalakításoknak természetesen mindig vannak költségvonzatai, de ezek lényegesen kisebbek mint egy rosszul felépített struktúra működtetési veszteségei, és az elmaradt haszon.)
A felsőoktatás színvonalának és hatékonyságának növelése szoros kapcsolatban van a tudományos kutatások fellendítésével, a műszaki fejlesztés és innováció motorjának begyújtásával. E célokat új típusú erősen integrált kutatóegyetemek szolgálhatják, amelyek a meglévő egyetemeink és főiskoláink egymással, valamint a meglévő kutatóintézetekkel, tudományos közgyűjteményekkel, klinikákkal, botanikus kertekkel, planetáriumokkal és egyéb intézményekkel (gyakorló gimnáziumok, tanüzemek, tangazdaságok, könyvtárak, levéltárak, múzeumok) való érdemi fúziójával, és mélyreható szervezeti integrációjával hozhatók helyzetbe.
Az egyetemek és főiskolák keretein belül olyan integrált tudományos intézetek (ITI-k) létrehozása lehet eredményes, amelyek egy-egy jól körülhatárolt szakterület tanszékeit, kutatócsoportjait, valamint kutatóintézeti és közgyűjteményi osztályait egyesítik. Ezek az intézetek a szakirányú doktori iskolákat is magukba foglalják, közös menedzsment alatt működve. Az integrált tudományos intézetek célja, hogy biztosítsák az összes érintett képzés szakmai irányítását, valamint megfelelő számú kollégiumi férőhelyet, saját jegyzetboltot és közvetlen alárendeltségű kiszolgáló egységeket biztosítsanak. Minden felsőoktatási intézmény számára lehetőség nyílna ilyen intézetek létrehozására azokon a szakterületeken, ahol doktori iskolával rendelkeznek, így erősítve a kutatás és képzés összekapcsolódását.
A tudományos élet autonómiájának hatékony érvényesülése érdekében elengedhetetlen, hogy az integrált tudományos intézetek PhD fokozattal rendelkező tagjai alkossák meg az intézet tudományos tanácsát. Ezen belül a kinevezett professzorok képeznék a professzori bizottságot. Az intézet vezetőjének kinevezését a felsőoktatási intézmény rektora a megszokott módon végezhetné, természetesen figyelembe véve az intézet tudományos tanácsának előzetes véleményét. Ami a professzorok kinevezését és állásban tartását illeti, javaslom a 70 éves korhatár eltörlését. A professzorok nyugdíjazásának lehetőségét saját kérésük alapján kellene korlátozni, míg a vezetői megbízásra való alkalmasságuk megítélését bátran rábízhatjuk az intézmény rektorára. E változtatások természetesen a vonatkozó jogszabályok módosítását igénylik, de hiszem, hogy a tudományos közösség fejlődése érdekében ez elengedhetetlen lépés.
A megfelelő szervezet és a megfelelő szakemberek biztosítása csupán a feladat egy szelete. Kulcsfontosságú a motivációs rendszer kialakítása, az előrelépési lehetőségek biztosítása, valamint az együttműködési és érdekeltségi viszonyok megerősítése. Ezen elemek szoros kapcsolatban állnak az intézmény presztízsének növelésével, ami elengedhetetlen a Magyar Tudományos Akadémia reformjának sikeres megvalósításához. Azonban mielőtt mélyebben belemerülnénk az akadémiai reformokba, fontos, hogy a tudományfinanszírozás kérdését is áttekintsük.
Az integrált tudományos intézetek versenyképessége szempontjából elengedhetetlen, hogy a tudományfinanszírozás hat alapvető pilléren nyugodjon:
A tudománypolitika szerves része a személyes motivációs és előmeneteli rendszer, melynek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Jelenleg a PhD fokozattal rendelkező kutatók az MTA köztestületi tagságát alkotják, ám ennek a szerepe, jelentősége és aktivitása erősen korlátozott. Az egyetemek presztízsének növelése érdekében hasznos lenne, ha a köztársasági elnök által kinevezett professzorok grémiuma második szintként létrejönne az MTA Köztestületében, életkori megkötések nélkül. Ez a lépés hozzájárulna az MTA jelenlegi, sok kritikát kapott kooptálási rendszerének átalakításához, erősítve ezzel a MAB független akkreditációs szerepét.
A jogszabályokat úgy kellene módosítani, hogy a jövőben az MTA rendes és levelező tagjait, de különösen elnökét, főtitkárát, valamint bizottsági és osztály elnökeit, maga a köztestület válassza meg közvetlenül, ahol a PhD-val rendelkező köztestületi tagok a választók, és a kinevezett egyetemi tanárok pedig a választhatók. Egyéb képviselői és bizottsági tagságok, valamint további tisztségek esetén a köztestületi tagok a választók és választhatók is. Így a jelenleg már feleslegessé vált (és az egyetemek habilitációs eljárása, valamint a professzor-jelöltek MAB habitusvizsgálata által kiváltott) MTA doktora cím és az ezzel kapcsolatos problémák, ellentmondások kivezethetők lennének a rendszerből, ahogyan a pártfogókeresés és kliensrendszer is.
Ez a helyzet hátrányosan befolyásolja az egyetemek hírnevét, és a nemzetközi színtéren sem igazán érthető. Kétségtelen, hogy a szovjet tudományos minősítési rendszer maradványairól van szó, amely a sztálinista időszakból származik, hiszen a Szovjetunió Tudományos Akadémiája (Академия наук СССР) 1925-ben kezdte meg tevékenységét. Véleményem szerint az akadémia felépítésének és működésének bizonyos elemei, amelyek a Szovjetunió korai időszakában gyökereznek, nem feltétlenül tekinthetők hibának vagy szégyennek, hanem inkább történelmi érdekességnek. Ezért önmagában nem indokolja a reform szükségességét. Sőt, a SZUTA megszűnése sem feltétlenül hozott magával egyértelmű előnyöket, mivel számos érték elveszett ezzel, amelyek a politikai átalakulások ellenére is megőrizhetőek lettek volna.
Természetesen azok, akik a korábbi rendszerek keretein belül címet nyertek vagy kitüntetéseket kaptak, továbbra is jogosultak ezek viselésére. Ugyanakkor véleményem szerint a régi módon már ne lehessen újabb címeket szerezni. Például, a "dr. univ." cím vagy a "tudományok kandidátusa" fokozat megőrizhető azok számára, akik azt korábban megszerezték, de új jelentkezők számára ezek már nem elérhetők. A régi rendszer szerint megválasztott akadémikusokat az új módszerrel választottakkal azonos rangba kell sorolni, hiszen sem a fiatalabb, sem az idősebb kor nem számít érdemnek. A tudományos kiválóság a választás időpontjában érvényes szabályoktól függetlenül áll fenn: csak maguk a szabályok lehetnek jobbak vagy gyengébbek. Fontos, hogy az akadémikusok továbbra is megfelelő megbecsülésben részesüljenek, kapjanak tiszteletdíjat (amely időnkénti emelése is indokolt lehet), és folyamatosan tanácskozási jogú állandó meghívottak legyenek minden testületi ülésen, hiszen tapasztalataikra és véleményükre továbbra is szükség van. Ugyanakkor a jövőben szavazati joggal csak a köztestület által közvetlenül választott képviselők és tisztségviselők rendelkezzenek, függetlenül attól, hogy akadémikusok vagy sem.
Ezáltal az MTA presztízse és országos jelentősége folyamatosan megerősíthető, nem az egyetemek és főiskolák kárára, hanem a tudományos közösség egészének előnyére.
A szerző egy kivételes biológus, aki egyetemi tanárként osztja meg tudását és szenvedélyét a természet csodáiról.
