Európa egy olyan útra indult, amely láthatatlan társadalmi válsággal fenyeget.

Szakorvos figyelmeztet a külföldi szépészeti turizmus veszélyeire

Az alapvető emberi jogok kiforgatásával az öreg kontinens - amely a mi otthonunk is - olyan útra lépett, amely láthatatlan társadalmi katasztrófával fenyeget a változó világrendben. Ma az európai politikában, legyen szó bármelyik oldalról, gyakran éppen azon érték felett lépnek át, amely kiutat jelenthetne a válságból, és amely naggyá tette Európát: a valódi emberi méltóság felett.

Kísértet járja be Európát - a szolidaritás jelmezébe bújt embertelenség kísértete. Június 18-án szavazta meg a brit parlament alsóháza a javaslatot, amely egészen a szülésig lehetővé teszi a nők számára a terhesség megszakítását, június 20-án pedig bizonyos körben lehetővé tette az asszisztált öngyilkosságot. Nem egyedi esetről van szó: Franciaországban idén vezették be az eutanáziát, tavaly pedig az abortusz alkotmányos jog lett, amelyre idén európai szinten is igény mutatkozott egy 1,2 milliós polgári kezdeményezés keretében.

A módosítások után egy munkáspárti képviselő a baloldal bátortalanságáról beszélt, amiért a parlament elutasította az orvosi beavatkozások dekriminalizálását. Azzal érvelt, hogy a baloldalnak van egy világos víziója, amelyben nem szabadna kompromisszumokat kötnie: a szegénység, az egyenlőtlenség és az igazságtalanság elleni küzdelem, hogy minden egyén szabadon kiaknázhassa a saját potenciálját. Ezek a célkitűzések vonzóan csengenek, sőt, talán kissé cinikusnak is tűnhet, ha valaki nem osztozik bennük. De akkor mi lehet a probléma?

Ebben a cikkben nem csupán az abortusz vagy az eutanázia kérdéskörével kívánok foglalkozni, hanem sokkal inkább azzal a komplex szellemi hátterével, amely e viták mögött húzódik. Ami a felszínen csupán egy megosztó politikai téma vagy felkorbácsolt kultúrharc látszatát kelti, az valójában egy mélyebb civilizációs útkeresés része, amely az emberi lét esszenciáját célozza meg.

Az élettel kapcsolatos politikai viták ott akadnak el, amikor rájövünk, hogy nincs közös kódunk: az élethez való jog és az autonómia dogmái ütköznek, és mivel nincs mihez mérnünk őket, kinek is lehetne igaza?

A progresszív gondolkodók gyakran azzal érvelnek, hogy eszméik sikerét a gazdasági és társadalmi fejlődés elkerülhetetlen hatásai magyarázzák. Szerintük ez a fejlődés idővel az egyenlőség fokozódásához, valamint az erőforrások – legyenek azok anyagiak, szellemi vagy politikai – igazságosabb elosztásához vezet. Ezért a szociális és liberális eszmék diadala elkerülhetetlennek tűnik. Mindazonáltal, ha szétnézünk a világ más részein, szembesülünk azzal a valósággal, hogy a népesség jelentős része továbbra is mélyen egyenlőtlen és tekintélyelvű rendszerekben él, még a gazdasági növekedés ellenére is. E társadalmakban a progresszív eszmék gyakran elutasításra találják, mintha nem tudnának rezonálni a helyi valósággal.

Valójában a tartós emancipatív szemlélet kifejezetten az európai kultúrára jellemző, és már a kezdetektől fogva, a kereszténység felvételétől kezdve bele van kódolva a kulturális és politikai szövetünkbe. Természetesen a keresztény értékek és azok megvalósulása között mindig is szakadék volt, az alapvető gondolat viszont, amit ma oly természetesnek veszünk, radikális idealizmusával formálta át a korai Európát: azt állította ugyanis, hogy az emberiség mint egész értékes, a Teremtővel való eredeti kapcsolatát tekintve pedig minden ember egyenlő, ez pedig zsinórmértéket adott a jó és rossz elkülönítésére.

A felvilágosodás és a vallásháborúk következtében Európa egysége megbomlott, és a kontinens lelke kettészakadt. Az egyik oldalon a haladás eszményképe, míg a másikon a rend és stabilitás értékei versengtek egymással. Bár a megnövekedett szabadság sok szempontból felgyorsította a kedvező társadalmi változásokat, e közben az európai népek elveszítették közös nyelvüket, és megszűnt az egyéni érdekeken túllépő, objektív erkölcsi normák fölötti megegyezés. Ez a hiány pedig táptalajt nyújtott a totális diktatúrákat megteremtő ideológiák számára. A 20. században, a világháborúk sötét árnyékában Európa ismét egyesítette szétszakadt lelkét: megszülettek a modern demokrácia, a szociális piacgazdaság és az Európai Unió intézményei, amelyek alapvetően formálták mai életünket. E közös alapot újra az emberi méltóság, valamint az ebből fakadó egyetemes emberi jogok védelme adta, amely lehetővé tette, hogy a különböző népek együttműködjenek és közösen építsenek egy jobb jövőt.

Mi történt tehát, hogy hetven év elteltével ismét az extrém polarizáció és a kultúrharc időszakában találjuk magunkat? Úgy tűnik, hogy az emberi méltóság kérdésében nem sikerült elérnünk a társadalmi konszenzust: bár mindannyian érzékeljük, mit jelent egymást egyenrangú, önálló értékekként kezelni, nem pedig csupán tárgyakként vagy eszközökként, az alapvető kérdésekben továbbra is megosztottak vagyunk. Ha elkezdjük kutatni a minket megillető jogok lényegét, vagy hogy ezek kire vonatkoznak (ki számít embernek), akkor fel kell tennünk a kérdést: miféle méltóságot kívánunk védeni? Miért kaptuk ezt a méltóságot, mi a célja, és mi ösztönöz minket arra, hogy ne csupán a saját jogainkat óvjuk, hanem egyenlően figyeljünk a másikéra is? Erre a kérdésre eddig nem találtunk meggyőző válaszokat. Itt tehát ismét elváltak az utak Európában: nem tudjuk, mi adja valójában az emberi érték lényegét.

Az egyetemes, objektív rendre való hivatkozás mára alulmaradt a személyes, szubjektív autonómiával szembeni küzdelemben. Fejlődésünk olyan szakaszba jutott, amelyben könnyebbnek és ésszerűnek tűnik kizárólagossá tenni az ember anyagi és szociális szükségleteit a különféle absztrakt morális követelményekkel és metafizikai nézőpontokkal szemben.

A 21. századi Európa a saját célját nem másban, mint a személyes boldogság keresésére irányuló autonómia kiteljesítésében fedezte fel, ezért a társadalmi szolidaritásunk alapja is az egymás autonómia iránti vágyának kölcsönös elismerése és támogatása lett: "szabadságom addig terjed, ahol a tiéd kezdődik". Az emberek tehát azért képesek együttérezni egymással, mert osztozunk vágyakban és szükségletekben, és ezeket képesek vagyunk felismerni egymásban is.

Van azonban egy lényeges kérdés: hol húzódnak az empátia határai, és kinek a véleménye számít egy társadalmi vagy erkölcsi konfliktus során? A kor szelleme nem nyújt védelmet az előttünk álló dilemmákkal szemben, amikor az emberek jogos igényei - akár a sajátjaink, akár másoké - között a társadalomnak választania kell. Mivel a mai világ jellemzője a jogérzet felerősödése, gyakran nehezen találunk olyan megoldásokat, amelyek széles körű egyetértést, vagy legalábbis többségi támogatást élveznek. Nem titok, hogy egy elöregedő társadalomban élünk, ahol a társadalmi alrendszereink, mint például az oktatás, egészségügy és szociális ellátás, instabilitással küzdenek. Eközben a globális klímaváltozás egyre sürgetőbb problémát jelent, gazdasági és politikai válságok követik egymást, és a világ feszültségei a nagyhatalmak közötti rivalizálás miatt tovább fokozódnak.

A változásra való képtelenségünk azonban abból fakad, hogy a jelenlegi társadalom legfőbb mércéje lényegében önmaga, pontosabban a tömegkommunikáció által manipulált egyéni érzetek aggregátuma lett. Politikai kampányokon dől el például, hogy valaki a nyolc hónapos magzattal érez együtt, vagy az őt elvető édesanyával. Hogy a szenvedő idős ember gondja érdekli inkább, vagy a féltő, gyászoló rokoné. De elgondolkodhatunk azon is, hogy mi alapján alkotunk véleményt például egy-egy társadalmi csoport helyzetéről vagy épp a körülöttünk zajló háborúkról. Kinek adunk igazat, kikkel érzünk együtt, és vajon miért?

Ha mélyebbre ásunk önmagunkban, nem állíthatjuk, hogy társadalmi szinten következetesek lennénk. Az iránytűink leginkább az érzelmeink, amelyek rendkívül könnyen manipulálhatók. Döntéseink gyakran azon alapulnak, hogy kinek az autonómiaigénye iránt érzünk nagyobb empátiát – végső soron pedig azt is, hogy melyik választás elégíti ki a saját vágyainkat. Így tulajdonképpen a saját "önzésünket" vetítjük másokra, mintha a világunkat a személyes érdekeink tükrében látnánk.

Gyakran előfordul, hogy nem a saját empátiánk, hanem a társadalmi nyomás és a látszólagos többség véleménye irányít minket abban, hogy egy adott ügyet támogassunk vagy elutasítsunk. Saját álláspontunkat sokszor nem tudjuk hová tenni, és ahhoz, hogy valaki bátorsággal szembenézzen a többség hangjával, valódi erőre van szüksége. Az európai ember számára nem áll rendelkezésre egyértelmű, felsőbb irányelv, amely eligibilitást nyújtana, hiszen az "emberi méltóság" fogalma nem rendelkezik univerzális mércékkel. Ez a rejtett önkény pedig könnyen sebezhetővé teheti a jelenleg még stabilnak tűnő társadalmainkat.

A félreértések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni, hogy rendkívül fontosnak tartom az empátia és a másik ember szabadságának tiszteletét a társadalomban. Ezek az értékek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egyáltalán létezzen közösség, hiszen az emberi méltóság egyik alapvető megnyilvánulása. Azonban azt tapasztalom, hogy a mai progresszív eszmék gyakran nem rendelkeznek olyan szilárd alapokkal, amelyek képesek lennének felülírni a pillanatnyi érzelmeket vagy a társadalmi konszenzusok ingadozásait. Szükség lenne olyan fundamentumokra, amelyek elegendő erőt adnak ahhoz, hogy megőrizzük a szolidaritás szellemét a társadalomban, még a globális kihívások és változások közepette is. Például, ahogy a konfliktusok száma és az államok adóssága egyre nő, úgy nő a kísértés is, hogy a gazdasági fenntarthatóság érdekében leépítsük a szociális védőhálókat, mint például az egyenlő hozzáférésű közegészségügyi rendszert.

Mennyire képes a társadalmi együttérzés átlépni a határokat, amikor nehéz döntések elé állít minket? Gondoljunk csak arra a dilemmára, amikor egy kilenc hónapos magzat és egy nem kívánt, beteg újszülött között kell választanunk, akinek az állam nem hajlandó vállalni a felelősséget. Vagy vegyük azt az esetet, amikor egy idős, beteg ember beleegyezése ütközik a családtagok vagy a társadalom nyomásával. Érdemes megemlíteni, hogy a brit képviselők nemrégiben elutasították azt a javaslatot, amely lehetővé tette volna, hogy az eutanáziából kizárják azokat, akiket "lényegében az motivál, hogy tehernek érzik magukat". Ezek a kérdések rámutatnak arra, hogy milyen bonyolult és sokszor ellentmondásos helyzetekkel kell szembenéznünk, amikor az élet és az emberi méltóság védelme a tét.

A szubjektivizmus olyan törékeny építmény, mint egy kártyavár, mely könnyedén összeomlik, ha nem támasztjuk alá magasabb rendű értékekkel. Amit egykor elítéltünk, ma már sokszor természetesnek tűnik, és ha a rend megbillen, éppoly természetessé válik az, amire most még megvetéssel tekintünk. Az érzelmekre épülő "méltóság" éppen ellentétes azzal az emberi méltósággal, amely szilárd alapokon nyugszik: ez az alap nemcsak az empátián, hanem az egymásért való kölcsönös áldozatvállaláson, más szóval a szereteten alapul. Olyan méltóságról van szó, amelyet a teremtett ember értékéről alkotott megingathatatlan meggyőződés támaszt alá, s amely lelkiismereti kötelezettséget ró ránk, hogy felemeljük egymást, akár egyéni, akár közösségi szinten. E méltóság megőrzése azonban komoly felelősséget, sőt, néha még szenvedést is magával hoz.

Kétségtelen, hogy ez a téma sokkal összetettebb, mint amit néhány gondolatban meg lehetne válaszolni. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a válasz nem abban rejlik, hogy leépítjük a szolidaritást – ahogyan az már kezd megjelenni a politikai diskurzusban. Sokkal inkább a helyesen értelmezett emberi méltóságban, valamint a szolidaritás és társadalmi igazságosság új irányvonalainak felfedezésében kell keresnünk a megoldást. Európának újra fel kell ismernie, miért fontos embernek lenni, függetlenül a körülményektől, és milyen értékeket szeretnénk megőrizni egymásban, akár a nehézségek, akár a boldog pillanatok idején is hűséggel.

A szerző az ELTE joghallgatója.