**Egy Rejtett Világ Varázsa (1.)** A világ, amely körülvesz minket, gyakran csak a felszínes tapasztalatokban nyilvánul meg. De ha mélyebbre ásunk, felfedezhetünk egy titokzatos univerziumot, amely tele van csodákkal és rejtélyekkel. Ez a rejtett világ n

Novemberben összepakoltam a hátizsákomat, és barátommal együtt elindultunk egy izgalmas kalandra Indiába. A célunk az volt, hogy felfedezzük a fél kontinens északkeleti államait, egy olyan varázslatos vidéket, amely Bhután, Kína, Banglades és Burma határvonalai között terül el.

A "Hét Testvér" államai, ahol körülbelül 200 különböző etnikai csoport él, lenyűgöző kulturális sokszínűséget kínálnak. Az itt élők külső megjelenése és hagyományai markánsan eltérnek az indiaiaktól: arcvonásaik kelet-ázsiai gyökereikre utalnak, míg szokásaik, vallásuk és nyelvük egyedi ízt ad az életüknek. India Nagy-Britanniától való függetlenedése után ez a régió soknemzetiségűsége miatt instabil helyzettel nézett szembe. Az évtizedeken át tartó politikai feszültségek és zavargások komoly kihívások elé állították az indiai kormányzatot, amely próbálta fenntartani a rendet ebben a sokszínű, de nehezen kezelhető területen.

Az indiai kormány sikeresen elfojtotta a felkeléseket, és a folyamatos zavargások következtében hosszú időre lezárta a nyugati állampolgárok előtt ezt a régiót. Az eltérő politikai csoportok még mindig saját érdekeiket követik, ami folyamatos politikai feszültségeket eredményez. Mizoramban és Manipurban az elmúlt évben különböző etnikai csoportok között több összecsapásra is sor került. Ennek ellenére a térség nagy része mostanra stabilizálódott, és érvényes indiai vízummal biztonságosan be lehet utazni. Mindössze néhány államban van szükség egy speciális "védett területi engedélyre" (Protected Area Permit) a belépéshez.

Az európai utazók még mindig elhanyagolják ezt a gyönyörű vidéket. Útleírást sehol sem találtam, csupán néhány észak-indiai útikönyv említi meg ezt a titkos világot. A felfedezői vágyam mindent felülírt, így barátommal együtt útnak indultunk, hogy felfedezzük ezt az ismeretlen tájat.

Kalkuttából egy kétnapos út után értük el Nagaland (Nágaföld) fővárosát, Kohimát. Hegyen-völgyön nyújtózkodik a település. Lépcsős utcákról nyílik lenyűgöző kilátás a Khasi-dombokra. Szívesen mászkáltam volna ott, de a hátizsák lefékezett, és a korai naplemente sürgetett, hogy a szállásunkat napvilágban elérjük. Taxit fogadtunk, de amikor a főútról letértünk, attól tartottam, hogy mielőtt célhoz érnénk, az autó szétesik a hepehupás ösvényen. Már a sofőr is dohogott, de szerencsére, amikor már vissza akart fordulni, feltűnt a panzió kapuja.

Egy kicsi, bájos ház előtt álltunk, amely egy meredek, buja őserdővel borított hegyoldal ölelésében helyezkedett el. A kertben több színes sátrat állítottak fel, hiszen a Hornbill fesztivál idején szinte lehetetlen szálláshelyet találni. A tulajdonos ügyesen kihasználta ezt a kedvező üzleti lehetőséget, és igencsak megkérte az árát a sátrak bérbeadásáért.

Az egyhetes utazás után ott éreztem először, hogy megérkeztem oda, ahová mindenképpen el akartam jutni.

Azon a délutánon kezdődött a Hornbill fesztivál, amit mi feltétlenül meg akartunk nézni. Nagalandban sok népi ünnepély van, de ez az egyetlen, ahol mind a tizenhat jelentős törzs megjelenik. Huszonöt évvel ezelőtt Kisamában felépítettek egy hagyományos falut az egyes törzsek tipikus kunyhóival. Azóta minden december első hetén a törzsek képviselői népviseletben felvonulnak az utcákon, énekelnek, ősi zeneszerszámaikkal muzsikálnak, és hagyományos finomságokkal kényeztetik látogatóikat.

A különböző építkezési stílus bizonyítja, hogy ezek a törzsek elszigetelten éltek. Mindegyiknek megmaradt a jellegzetes kultúrája, amit a betolakodó civilizáció lassan kiszorít a hétköznapokból. A változás nem tetszik a turistáknak, de sok szempontból megkönnyíti az ottaniak életét. Ezen a délutánon viszont ízelítőt kaptunk egy feledésre utalt életformáról.

A benyomásaink olyan gazdagok és sokszínűek, hogy egy egész könyvet megtölthetnének. A varázslatos koncertek és a gyönyörű népviseletbe öltözött táncosok igazi színt vittek a légkörbe. Mi, két idős európai férfi, szinte mint különös látványosság tűntünk fel a tömegben. Néhány helyi ember kíváncsi tekintettel fordult felénk, és lelkesen meséltek nekünk hagyományaikról és életformájukról. Elmondták, hogy a nága törzs már a XII. században érkezett ide keletről, és az angol gyarmatosítás előtt a saját törvényeik és ősi vallásuk szerint éltek, klánokba szerveződve, megőrizve hagyományaikat és életmódjukat. Az angolok érkezésével a misszionáriusok is megjelentek, akik elkezdték terjeszteni a keresztény hitet. Jelenleg a lakosság több mint 90 százaléka áttért a kereszténységre. Egy fiatal lány, akinek a szemeiben csillogott a titokzatosság, rám kacsintott, majd hozzátette, hogy a hagyományos ünnepeken még mindig áldoznak egy kecskét isteneiknek, akik az erdők mélyén élnek. Ha nem tisztelik őket, gonosz démonokká válhatnak, így a helyiek hite és hagyományai szoros összefonódásban élnek a mindennapjaikkal.

De hátborzongató élményeink is voltak. Láttunk egy legalább hat méter hosszú résdobot, amin tizenkét férfi vert egy indulót. Igazából ez nem induló volt, hanem ünnepi muzsika, de nekem harci indulóként hangzott. Meg kell vallanom, hogy a katonai jellegű hangokról eszembe jutott, hogy mi egy pillanatnyilag békés környezetben vagyunk, de a politikai stabilitástól még elég messze van ez az állam is. (Nem hiába regisztrálnak a hatóságok a repülőtéren minden látogatót.)

Libabőrös lettem, amikor az (állítólag) utolsó fejvadász agyontetovált arcára pillantottam. A konyak törzs szokásaihoz tartozott, hogy emberei az ellenségeiket lefejezték, mert a vitéz sikerét rituális ünnepséggel celebrálták, és a fejvadász áldozatai koponyáival díszítette a kunyhóját. Minél több koponyát akasztott egy férfi a falra, annál nagyobb elismerésnek örvendett. Ennek a brutalitásnak a fő oka lelki hátterű. A törzsbéliek azt hitték, hogy így az ellenség ereje átszáll saját harcosaikra. Az indiai állam 1947-ben betiltotta a fejvadászatot. Ennek ellenére még ismertek egyedi esetek a 1970-es, sőt, mások szerint a '90-es évekből. Néhány szokása az ősi ázsiai népeknek őrültnek tűnik számunkra, pedig az európai ember sem volt könyörületes a legyőzöttel szemben. Milyen hasznos a feledékenység!

Furcsa módon ezek a rémisztő szokások mindig is előtérbe kerülnek, amikor a fesztiválról esik szó.

Számunkra a fesztivál csúcspontját a kőtömb vontatása, vagyis a "Stone Pulling" eseménye jelentette. Egy hatalmas monolitot emeltek egy szánkóra hasonlító szerkezetre, és több száz férfi, népviseletbe öltözve, húzta a követ végig a falun. Ezeket a kisebb-nagyobb köveket mindenütt láthattuk. A helyiek elmondták, hogy a hagyomány szimbolikus jelentése nem teljesen világos, de egy dolog biztos: a kő a helyi kultúrában a maradandóság szimbóluma. Úgy vélem, hogy azok a kövek, amelyeket az egyes házak kapuja előtt láttunk, a közösség által nagyra becsült személyeknek lettek ajándékozva. Ezzel fejezték ki megbecsülésüket, és egyben szeretnék emlékeztetni az utókort arra, hogy a halandó életművét folytatniuk kell.

Úgy vélem, hogy a 25. fesztiválon egy grandiózus szimbólumot állítottak fel, melynek üzenete igazán tanulságos lehet számunkra.