Az elfeledett mézeskalács-készítő dinasztia története egy varázslatos világba kalauzol, ahol a fűszeres illatok és a konyhák melegsége találkozik. Egy apró faluban, a hóval borított táj ölelésében, élt egy család, akik generációkon át őrizték a mézeskalác
A mézeskalácsosság valóban az egyik legszellemesebb mesterség, ahol a kreativitás és az érzelem találkozik. Ez a mesterfoglalkozás nem csupán a Merkur védelme alatt áll, hanem inkább Ámor nyilainak irányítása alatt. Minden egyes sütemény, amit a mézeskalácsos készít, tele van szeretettel és incselkedéssel. Ő nem csupán egy egyszerű mesterember; inkább egy költő, aki ízekkel és formákkal mesél. Munkája során képes hangulatot teremteni, mosolyokat csalni az arcokra, és elpirulásra késztetni a nézőket. Süteményei nem csupán édességek, hanem egyfajta szívhez szóló üzenetek, amelyek ötletekkel látják el a vásárlókat, hogyan varázsoljanak vidámságot a mindennapokba. A mézeskalácsos szíve tele van utalásokkal: egy mandulával díszített ló egy kis jövendölés, egy pólyásbaba vagy bölcső pedig egy cseppnyi csintalanság. De amikor az apák kezébe kerül a mézeskalács, minden figura csupán egy ínycsiklandó csemege, amely a pillanat örömét hirdeti – ahogy Mikszáth Kálmán is megfogalmazta A fekete város című regényében. A mézeskalácsosság tehát nem csupán egy mesterség, hanem egy varázslatos világ, ahol minden falat egy új történetet mesél el.
Ma már nagyon kevesen űzik ezt az egykor virágzó mesterséget, ahogy a sütemények sem bírnak olyan jelentőséggel az emberek életében. Míg régen a hétköznapok része volt, addig manapság már szinte csak karácsonykor készülnek az illatozó fűszeres figurák. Eredete régre nyúlik vissza, már az ókori rómaiak is sütöttek ilyen finomságot, amit az isteneknek áldoztak fel, de a mézeskalács a középkorra vált széles körben elterjedtté, Magyarországon a XIV. század során jelentek meg mézesbábosok, de akkoriban kizárólag a pékek céheiben készíthették el édességeiket.
A mézeskalácsosok 1834-ben kaptak céhalapítási engedélyt: ebben elvitathatatlan szerepe volt a legendás Beliczay családnak is, amelynek történetéről a Kiscelli Múzeumban látható most kiállítás. A múzeumban őrzött Beliczay-ütőfák mellett a családi hagyaték tárgyi emlékei és dokumentumai mesélnek a magyar gasztronómiatörténet egykor meghatározó famíliájáról. A Beliczay mézeskalács évszázadokon át fogalomnak számított, története az 1820-as évekig nyúlik vissza. Beliczay Imre fiatalon inasként dolgozott az ország legjelentősebb mézeskalácsosánál, ahol eleinte ütőfákat faragott, de kitanulta a viaszgyertyaöntés mesterségét is. Miután végigjárta a ranglétrát, és mesterré vált, megalapította saját műhelyét a budapesti Király utcában (König Gasse), a cég rövid idő alatt a korabeli Magyarország legnagyobb mézes céhévé vált, 1886-ra a pedig a Csányi utcában (Kismező utca) épült fel a családnak és olykor a munkásoknak is otthon adó központ. Ma ebben az épületben működik a Gólem Színház.
A Beliczay család szoros kapcsolatban állt Erdéllyel, ahonnan a legfinomabb mézet és viaszt szerezték be, hogy azokat a vidéki kisvállalkozások számára értékesíthessék. Évente több száz mázsa mézet dolgoztak fel, és a kínálatukban a klasszikus ütőfával készült mézes sütemények szinte végtelen variációja szerepelt. Náluk készültek olyan különlegességek, mint a Szűz Máriát vagy a magyar királyokat ábrázoló kalácsok, de a debreceni tányér és olasz kancsó mellett a zsiráfos és oroszlános formák is népszerűek voltak. Amikor az ütőfás sütemények népszerűsége csökkent, a vásárlók figyelme a formára kiszúrt, írókázott és mázazott édességekre terelődött: a szívek, huszárok, pólyás babák, tükrös szívek és kardok hamarosan kelendő termékekké váltak. Beliczay Imre, a család vezetője, rengeteget tett a méz és a mézeskalácsos mesterség elismertetéséért; ő volt az, aki az országgyűlésben kezdeményezte a magyar méz védelmét, és küzdött azért, hogy a mézes sütők kizárólag valódi, természetes mézzel dolgozhassanak. A mézeskalácsok mellett a méhviaszból készült gyertyák iránt is jelentős kereslet mutatkozott: az 1867-es királyi koronázásra például ők szolgáltatták a díszes gyertyákat, ezzel is hozzájárulva a jeles esemény fényéhez. A Beliczay család tehát nem csupán édesítette a mindennapokat, hanem a hagyományok megőrzéséért és a helyi ipar támogatásáért is sokat tett.
Imre fiának, Bélának a mestersége új irányt vett, amikor a piacon megjelentek az olcsó paraffingyertyák. Mivel a híres méhviaszgyertyák iránti kereslet csökkent, és csupán a zsinagógákban és templomokban maradtak népszerűek, Béla egy innovatív megoldást keresett a csökkenő bevételek kompenzálására. Így született meg a keményfa parketták ápolására kifejlesztett méhviasz padlóbeeresztő, amely nem csupán a cég sikerét hozta el, hanem hamarosan a bevételeik fő forrásává is vált.
Az első világháborút követő évek a Beliczay családot ugyanúgy megrázták, mint az országot: a Tanácsköztársaság alatt elvették tőlük az üzemet, majd a trianoni döntés miatt a méz beszerzése is egyre nehezebbé vált. Béla 1920-ban hunyt el. Az örökséget tovább vivő fiainak köszönhetően a cég helyzete idővel újra stabilizálódott, a korban ők voltak az egyedüli méz- és viaszkereskedők Budapesten. 1936-ban a negyedik generáció tagja, László irányítása alatt élte utolsó fénykorát az üzem: ekkor a klasszikus mézeskalácsok és puszedlik mellett kínáltak már ánizsos perecet, karamellos ostyás kockát, mézeskalács mignont és nürnbergi tortácskát, nugátszeletet és aradi gyümölcskenyeret.
Bár a család átvészelte a háború nehézségeit, 1949. december 27-én sorsuk drámai fordulatot vett: a már 117 éve működő Mézeskalácsos és Viaszgyertyaöntő Üzemüket államosították, és az évtizedek alatt felhalmozott vagyonból épített erzsébetvárosi otthonukat is elvették. Az üzemben az állami Cukrászati Gyár mintaboltját alakították ki, ahol a vásárlók "friss mézeskalácsot, desszerteket és csokoládés termékeket" találtak. Seenger Ervin művészettörténész érdeme, hogy a család értékes tárgyi hagyatékának egy része megmenekült, amelyet az államosítók szívesen eltüntettek volna. Ma a Kiscelli Múzeumban 74 ütőfa és 20 viaszforma őrzi a Beliczay-hagyaték emlékét.