Egy élet, ami olyan színes és izgalmas, mint egy regény lapjain bontakozó történet. Minden nap új fejezetet ír, tele meglepetésekkel, kihívásokkal és felejthetetlen pillanatokkal. Az élmények összefonódnak, akárcsak a sorok a könyvben, és minden találkozá

Talán kicsit közhely, de éppen ezért igaz, hogy vannak olyan életek, amelyek már önmagukban is könyvbe illők, és vétek lenne, ha nem születne belőlük szépirodalmi alkotás. Leonora Carrington (1917-2011) egész életét regénybe illő fordulatok jellemezték. Egy angol arisztokrata család lánya volt, ám a merev társadalmi elvárásokkal szembeszállva a művészetet és a szabadságot választotta. Hamarosan a szürrealizmus vonzásába került, és Párizsban találkozott Max Ernsttel, akivel szenvedélyes, de viharos kapcsolata volt. Amikor a nácik internálták Ernstet, Leonora idegösszeomlást kapott, amit kegyetlen pszichiátriai kezelések követtek Spanyolországban. Szökése után Mexikóba emigrált, ahol új otthonra és alkotói közegre lelt. Élete során folyamatos küzdelmet vívott a női művészek elismeréséért, és a saját útját járva vált a szürrealizmus egyik meghatározó alakjává, különös történeteit és mitikus képi világát a saját traumái és kalandjai ihlették.

Az utóbbi időszakban Carrington neve egyre inkább felkapottá vált hazánkban, hiszen két korábbi műve, a "A hallókürt" és a "Fehér nyulak" óriási népszerűségnek örvendett. Azonban a róla készült életrajzi regény nem csupán ezek a sikerek miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert Elena Poniatowska, a modern mexikói irodalom egyik kiemelkedő alakja jegyzi. Ez az alkotás ráadásul az első, amely magyar nyelven kerül a közönség elé.

A szerző Párizsban, egy francia-lengyel arisztokrata család sarjaként látta meg a napvilágot, de gyermekkora nagy részét Mexikóban töltötte. Írói karrierjét újságíróként indította, és pályafutása során mindig az elnyomottak, a szegények és a nők védelmezője volt. Poniatowska munkáit az empátia, a történelmi tudatosság és a társadalmi igazságosság iránti mély elköteleződés jellemzi. Számos nemzetközi díjat nyert el, köztük a spanyol nyelvű irodalom egyik legnagyobb elismerését, a Cervantes-díjat, amelyet legújabb művéért ítéltek neki.

Előzetes ismeretek és korábbi olvasmányélmények ide vagy oda, a félezer oldalas regényes életrajz bőséges meglepetéseket tartogat az olvasók számára. Két fő jellemzője van ennek a szövegnek: az élénk, filmszerű ábrázolás és a történet rendkívüli sebessége. Poniatowska már az első laptól kezdve nyomon követi hősét, aki ekkor még csak óvodás, és ezt a kísérő szerepet egészen az idős koráig megőrzi. Az események folyamatosan követik egymást, és a feszített tempó egy pillanatra sem engedi el az olvasót a kezéből.

Ez a szélsőséges karakterközpontúság és filmszerű ábrázolás azt eredményezi, hogy kizárólag Leonora szavaira és tetteire fókuszálunk, miközben ritkán pillanthatunk be a gondolataiba. Ugyanez érvényes a többi szereplőre is; ők csupán a főszereplő társaságában jelennek meg, néhány apró kivételtől eltekintve. Ha ehhez hozzáadjuk a rendkívül dinamikus, az alapvetően realista, de olykor szürreális elemeket is felvonultató narrációt, akkor igazán érthetővé válik, hogy milyen különös vállalkozás ez a szokatlan életrajzi feldolgozás. Itt minden kicsit elmosódik, ám ez a homályosság kifejezetten jól illik a szöveg hangulatához.

A regény Leonora Carrington gyerekkorától követi az események fonalát, betekintést nyújtva abba a gazdag brit iparmágnás családba, ahol az elnyomó légkör uralkodott, és ahonnan a fiatal Leonora menekülni vágyott. Ez a vágyakozás a szabadságra és az elvágyódás érzése mély nyomot hagyott későbbi életén és művészeti pályáján. A könyv egyik legmeghatározóbb aspektusa, ahogyan Poniatowska érzékletesen megjeleníti Carrington és Max Ernst, a szürrealizmus kiemelkedő alakja között zajló viharos kapcsolatot. A szenvedély és a művészi inspiráció mellett a kapcsolatukban fellelhető feszültségek és konfliktusok éles tükörként visszatükrözik a korszak művészeti és társadalmi feszültségeit.

"MARIE-BERTHE AURENCEHE felett teljesen átveszi az irányítást a féltékenység, megjelenik a lakásnál, és zokogva követeli a jogait: "Én vagyok a feleséged!" Dörömböl, és rugdossa az ajtót. Max ráveszi a távozásra, ám amikor Leonorával kilépnek a házból, a nő ott áll az ajtóban, és rángatni kezdi a férjét:

- Emlékszel, ígérted, hogy elviszel engem egy koncertre a varázslatos Salle Pleyelbe!

Elkerülhetetlen, hogy ne hatással legyen ránk. Leonorát egy különös varázs lengi körül, ez a szép, hisztérikus asszony, akinek homlokát bájos, babás rövid hajfonatok keretezik. A Café de Flore-ban rendezett kirohanása alatt nem tűnt gyengének, de most, ahogy itt áll, minden egyes részlete – a kézfejétől a frizurájáig – a törékenység érzetét kelti.

Hármasban élvezik Bach I. Brandenburgi versenyét, amikor Max hirtelen megjegyzi, hogy a hangszerek mintha az égbolt szivárványos testei lennének, lebegve, táncolva a zene varázsában.

- Mint egy isteni hatalom? - kérdezi Marie-Berthe, aki mindent az isteni igazság mércéjére állít. Ernst erre azt válaszolja, hogy a hangszerek szépsége messze meghaladja mindezt; már Isten teremtése előtt is ott lebegtek a sztratoszférában - a hangjegyek, az égi körök, az üstökösök, a hullócsillagok és az univerzum csodálatos objektumai...

A szerző ugyanakkor elsősorban nem a művész Leonorára, hanem az emberre koncentrál, aki előbb fiatal lányként bonyolódik bele ebbe az őrült kapcsolatba, majd a férfi elvesztése és a világháborús élmények hatására összeomlik, hogy hónapokat töltsön elmegyógyintézetben. Ugyanilyen fontos azonban az a komplex viszony is, ami Mexikóhoz fűzi, ahová előbb nem tud beilleszkedni, majd amelyet nem hagy el annak ellenére sem, hogy sokáig nem tudja, miként viszonyuljon hozzá.

Ahogy telnek az évtizedek, Leonora szinte megfagyott az időben. A tájak, baráti kapcsolatok és szenvedélyek folyamatosan változnak körülötte, de ő változatlanul megőrzi azt a szabad szellemű, kiszámíthatatlan és öntörvényű mivoltát, aminek született. A személyisége valószínűleg hosszú időn át velünk marad, míg a körülötte lévők, még a legnagyobb művészek is, mint André Breton, Marcel Duchamp, Octavio Paz vagy Juan Rulfo, idővel elhalványulnak. Ez egy merész vállalkozás egy ilyen monumentalitású életrajzi regénytől, de kétségtelenül hatásos. Tehát, aki a múlt század egyik legnagyobb lázadójának történetébe szeretne betekinteni egy olyan perspektívából, amely máshol ritkán elérhető, bátran merüljön el Leonora világában, mert valóban megéri.