"Az emberi faj előtt elkerülhetetlenül nehezen elviselhető szenvedések állnak." - Fedezd fel Tamás Gáspár Miklós életműsorozatának záró kötetét! - Könyves Magazin

Gondoltál már arra, miért nem kiemelt téma a környezetvédelem a politikai diskurzusban? Vagy miért tűnik úgy, hogy sokan teljes nyugalommal szemlélik bolygónk pusztulását? Tamás Gáspár Miklós „Világvége IV.” című könyvében ezekre a kérdésekre keresi a választ, és egy mélyen elgondolkodtató gondolatmenetet tár elénk.

Milyen politikai és gazdasági oka van annak, hogy a mai napig nincs rendes válaszunk a környezetvédelemre? Miért nem merte bevezetni egyik kormány sem a kötelező oltásokat a Covid-járvány alatt? Mit tehetünk azért, hogy ne pusztuljon el a bolygónk? Milyen elméleti keretek között lehet egyáltalán a gazdaságról, a fogyasztásról és a globális felmelegedésről gondolkodni? Ezekre a kérdésekre keresi Tamás Gáspár Miklós filozófus, esszéíró a "Apokalipszis a globális hiány közepette" című írásában. Nincs politikai egyetértés, a világ minden lehetséges irányba széthúz, akik reformot akartak pár évtizede, azok már kompromisszumokat kötöttek. Tömör és velős választ ad TGM a kérdésekre. Olvass bele!

Tamás Gáspár Miklós életműkiadása 2023-ban indult a Kalligram kiadó gondozásában, és most éppen a negyedik, egyben utolsó köteténél tartunk. Ezek a könyvek TGM legfontosabb esszéit és publikációit gyűjtik össze az 2000 és 2023 közötti időszakból. Sajnos 2023-ban elhunyt, emlékére egy portrécikket is készítettünk, melyben nem csupán életét és munkásságát idézzük fel, hanem kortársak visszaemlékezéseiből is válogatunk, hogy még teljesebb képet kapjunk róla.

"Apokalipszis a globális hiány közepette"

A kor biopolitikai kérdéseket helyez a középpontba: környezeti katasztrófa, világjárvány(ok), faji kérdés (a menekültek és a színesbőrű kisebbségek, illetve a fehér többségű társadalmak hozzájuk fűződő válságai), a homo- és transzdzsender populációk helyzete - ezek korunk alapproblémái. Az utóbbi kettővel, amelyek mindenekelőtt társadalmi igazságossági, egyenlőségi dilemmák, kimondott formában nem foglalkozom, bár némely részek rájuk is vonatkoznak, amit az olvasó anélkül is látni fog, hogy külön fölhívnám rá a figyelmét.

Az iszonyú erdő- és bozóttüzek, áradások, tornádók, szárazságok, tengerszint-emelkedések, növény- és állatfajták ezreinek kihalása stb. mellett az IPCC (a klímaváltozással foglalkozó tudományos vizsgálatot megrendelő, szervező, illetve folytató, kormányközi ENSZ-hatóság) 6. jelentése (amelyet közismertnek tételezek föl) egyetlen rövid pillanatra az alapkérdésekre terelte az érdeklődő hon- és világpolgárok figyelmét. Mire az írásom megjelenik, ez a pillanat már el is múlt, de talán még emlékeznek az olvasók a könnyen ellibbenő riadalomra.

A tűzvészek pusztító nyomai, az árvizek által tönkretett otthonok romjai között a sürgősségi szállásokra menekült emberek között bizonyára sokan érzik a fájdalmat és a bizonytalanságot.

Mellesleg: az IPCC rendkívül szigorú ajánlásait, amelyekre írásom is épít, eredetileg 2022 márciusában kellett volna nyilvánosságra hozni. Azonban a részt vevő tudósok már 2021 nyarán kiszivárogtatták ezeket az információkat, mivel attól tartottak, hogy a kormányok elrejthetik őket. Nos, így állunk most.

Az IPCC-jelentés alapján a helyzet már annyira súlyos, hogy a javításra nincs lehetőség; csupán a további romlás megelőzése vagy annak ütemének lassítása marad a cél.

A jogi keretek, az ipari rendszerek, a kereskedelmi folyamatok, a szállítási és közlekedési megoldások, a testi és szellemi tevékenységek, a fogyasztási szokások, a közigazgatás, a gondoskodás és gyógyítás formái, a rendfenntartás, a kultúra, valamint a magánélet aspektusai — beleértve a szexualitást is — mind újragondolásra szorulnak. Ha nem hajtunk végre alapvető változásokat ezen területeken, az emberiség előtt elviselhetetlen szenvedések állhatnak, végső soron pedig a kihalás fenyeget minket. Az átalakulás elengedhetetlen, hogy elkerüljük a jövőbeli tragédiákat és megteremtsük a fenntarthatóbb, harmonikusabb életfeltételeket.

Eziránt semminő kétség nem látszik fönnállani.

Ámde milyen társadalmi rend - és az emberiség mai állapotában (de már hosszú évezredek óta) a természet a társadalmi rend része, alárendelt aspektusa: az emberi szubjektum általi érzékelésén kívül létezése nem hozzáférhető (mert magánvaló), természet nincs, csak ember van - lenne képes ilyen gyökeres változásra?

Mivel a kapitalizmus radikális és átfogó felszámolására nem látszik valós lehetőség – hiszen hiányzik egy világos szándék, átfogó politikai program és szervezett etikai mozgalom –, nyilvánvaló, hogy az alternatívák száma korlátozott, és mindegyik a kapitalizmus széles keretein belül mozog.

Sajnos.

A nem marxista szocializmus, amely történelmileg jelentős hullámként vonult végig a társadalmi gondolkodás történetén, figyelmen kívül hagyja Marx forradalmi nézőpontját. E nézőpont szerint a kapitalizmus alapvető problémája nem csupán az osztályuralom és az elosztási igazságtalanság. Ezzel szemben a nem marxista felfogás a kapitalizmus keretein belül marad, ahol a munka, a munkaidő és a tulajdon viszonyai zökkenőmentesen érvényben maradnak. Itt a tulajdonformák finomabb módosítása sem változtatja meg a rendszer alapvető jellegét; a hangsúly az elosztási viszonyokon van. Az elosztás lehet piaci vagy állami, és bár vannak fokozati eltérések, lényeges, hogy amikor az állam alkotmányos keretek között beavatkozik a gazdaságba, az mindig politikai döntés eredménye. Ez a kérdés a modern társadalmak alapvető dilemmái közé tartozik, összefonódva más fontos problémákkal, mint például a háború és a béke, a megosztott közhatalom kontra diktatúra. Fontos megjegyezni, hogy a „polgári” kifejezés a szókincsemben nem pejoratív, hanem csupán történeti kontextusban használom. E nézőpontok nem mindig népszerűek a hagyományos magyarliberális és magyarkonzervatív diskurzusokban, de elengedhetetlenek a komplex társadalmi valóság megértéséhez.

A környezeti - azaz a morálisból fizikaivá változott, tehát ördögi szintézisbe olvadt - tragédia megmutatta, hogy a piaci elosztás (korábbi civilizációépítő erényeit és embertelen bűneit terjedelmi okokból itt elhanyagoljuk) ilyen problémákat kiküszöbölni nem tudhat. Azért inkább a piaci elosztást választják még legszkeptikusabb, legkritikusabb hívei is, mert a társadalmi rendnek legalább egy csücskében kizárja (ha nem is mindig és teljesen) a racionálisnak beállított fölsőbbségi kontroll elemeit, s ennek révén ott növeli a társadalom szabadságfokát.

"Spontán." "Szabályozatlan." "Meg­egye­zéses."

A szükségletek figyelembevételét automatikusan végzi, anélkül hogy tudatosan foglalkozna vele. A kínálat magától alkalmazkodik a kereslethez, mivel a racionális, morális és esztétikai szempontok külső befolyásolása nélkül működik. Ennek következtében a rendszer dinamikusan reagál a piaci igényekre.

A zsák mindig rábukkan a saját foltjára.

A társadalom, mint a közjó tárolója, felfedezi az egyéni élvezet szegmenseit, amelyek végső soron mindig a fizikai örömre, vagy annak metaforikus megfelelőire és alternatíváira vezethetők vissza.

A szükségletek minőségének vizsgálatakor a semleges piaci megközelítések mindegyike a mandeville-i képletre épül, amely szerint a magánbűnök közhaszonná alakulnak. A piacon minden eladható, amennyiben van rá fizetőképes kereslet; ebben a "mindenben" pedig a közszféra befolyása minimálisra csökken. Itt a neutralitás jegyében a szabadság érvényesül, hiszen a csere mechanizmusa elvont és közvetített, nem pedig azért, mert a kereskedők cselekedetei erkölcsileg megkérdőjelezhetők.

Ez a gondolkodásmód megjelenik az értéksemleges tudomány koncepciójában, a semleges (alkotmányosan pluralista) állam elméletében, a l'art pour l'art eszméjében, valamint számos más területen is.

Valaha ezt a kifejezést talán így használták volna: a burzsoázia eszmerendszerében.

A kereslet és a kínálat harmóniája itt magát a boldogságot jelenti, a burzsoá hedonizmus a boldogság (vágyteljesülés) keresését, az egyéni jóllétet létrehozó és védelmező társadalmi interakciót indítványozza annak ellentéteként, amit a megigazulás és büntetés terhe melletti üdvözülés elrendelésének, parancsba adásának tart, s amivel jellemezni szokta volt a nyugati polgárságnak az 1933-i leveretéséig tartó győzelméhez képesti múltat. (Arra, hogy ugyanakkor a proletariátust még kegyetlenebbül leverték, nem szokás sok szót vesztegetni.)

A szociáldemokrácia és a szociálliberalizmus azonban jelentős átalakuláson mentek keresztül, mivel képesek voltak ötvözni a piaci elosztás elveit az állami újraelosztás gyakorlataival, mindezt a társadalmi igazságosság érdekében.

A szükségletek kielégítése a piaci rendszerben azt feltételezi, hogy a kínálat felfedezi a "valódi" keresletet az árak révén, amelyek a "valódi" szükségletek semleges és elvont kifejeződései. Ezzel szemben az állami paradigma azért alakul ki, mert támogatói egy másfajta, "racionális", azaz erkölcsileg elkötelezett megközelítést preferálnak a szükségletek hierarchiájának és értéksorrendjének meghatározásában. Ez a gondolat a tervgazdaság alapjául szolgál.

Az állami tervgazdaság különféle modelljeinek a hívei először is gyakran azt hiszik, a piac vagy az árucsere meghamisítja a szükségleteket, hogy a versengő piaci vállalatok bevételhez juthassanak; de még enélkül az (állítólagos) explicit szándékosság nélkül sincs rá garancia, hogy a kelendőség összhangban áll olyan árképzéssel, amely a morálisan kielégítő (elismerhető) szükségleteket vagy a közérdeket preferálja. Másodszor, ha a szükségleteknek nincs nyilvános, racionális (filozófiai) vitában megállapított hierarchiája (értéksorrendje), akkor egyéni vagy részérdekek, illetve a társadalom fölé kerekedett zsarnokság illetéktelen beavatkozása hamisíthatja meg a szükségleteket (s velük az árakat, s így a cserélhető áruk és szolgáltatások "értékét", s evvel a társadalom morális fölfogását).

A XIX. századi utópisták, köztük a német "államszocialisták" (Kathedersozialisten) és más gondolkodók, olyan régmúlt elképzelésekhez fordulnak, amelyek gyökerei messze nyúlnak vissza. Legutóbb Polányi Károly is ezt az utat választotta, és saját nézőpontjából következetesen arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos alapvető értékeket – különösen a földet és a pénzt – meg kellene védeni az áruvá válástól.

A föld és a pénz csupán a közösség közös eszközei, amelyeket a közérdek védelmében kell használnunk. Ezeket a javakat a társadalom erkölcsi normáinak kell alárendelni, és nem szabad engedni, hogy az általános kereskedelem eszközeivé váljanak.

Magától értetődik, hogy ez teljesen átalakítaná a szokványos hitel- és adórendszert.

A tervgazdasági utópiák gyökerei, akárcsak sok más gondolat, visszavezethetők Platón bölcsességére.

Érdekes megfigyelni, hogy a gazdasági beavatkozás és tervezés alapjaira épülő államok sajátos jellemzőkkel bírnak. Johann Gottlieb Fichte "államszocialista" utópiája, amely a Rousseau-i gondolatokat továbbgondolva érkezett el hozzánk (Der geschloßne Handelsstaat, 1800), radikálisan zárná le a nemzeti határokat a globális kereskedelem előtt. Fichte véleménye szerint a jog csak az állam aktív polgáraira vonatkozik, míg a külföldieket csupán marginális esetekben érinti. Hasonlóképpen, az állam által a saját polgárai által megalkotott erkölcsi rend – amely a gazdaságot is magában foglalja, hiszen a gazdasági döntések is erkölcsi elveken alapulnak – kizárólag a döntést hozó honpolgárokra vonatkozik. Ez lehetővé teszi számukra, hogy megőrizzék azokat a preferenciákat, amelyeket a szükségletek "demokratikus" úton elfogadott, de bölcsen megfogalmazott hierarchiája érvényesít. Így Fichte elképzelése szerint a gazdaság és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mindkettő a közösség sajátos igényeit és értékeit tükrözi.

Fichte műveinek kritikai kiadása hosszú időn át ismeretlen maradt, de a hagyatékban fellelt rövid kézirat néhány évvel korábban keletkezhetett, a természetjogi könyv (1796/97) munkálatai után, amelynek címe "Ueber Staatswirtschaft". Ebben a szövegben a szerző kifejti, hogy az állam a nemzet értelme (die Vernunft der Nation), és tömören megindokolja, miért utasítja el a gépi munkát és a szabad pénzforgalmat. A szöveg összegzi a "zárt kereskedelmi állam" alapelvét is, amely szerint "az erkölcsi szükségszerűség birodalmáról van szó, ahol a kell [soll] a van [ist] állapottá alakul. Az államgazdaság tehát az erkölcsi szükségszerűség területén helyezkedik el."

Az ilyen típusú "szocialista" államnak kellene felváltania a jelenlegi árucserén és pénzforgalmon alapuló piaci társadalmat. Fichte természetesen szigorú feltételeket támaszt ehhez, hangsúlyozva, hogy csak a közösség képes önkéntesen létrehozni ezt az új rendszert. Ezt már korábban kifejtette a természetjogi értekezésében. Itt különösen szigorú alkotmányos és joguralmi keretrendszert javasol, amelynek alapját a spártai eredetű ephoria intézménye képezi. Az ephoroszok olyan hatalmat fognak egyesíteni, amely magában foglalja az alkotmánybírói és ombudsmani jogkörök jelentős kiterjesztését, valamint egyházi tanítóhivatal bizonyos funkcióit is. (Bár Fichte ezt a párhuzamot nem említi, az előbbiek akkoriban még nem léteztek kiforrott formájukban.)

Ez nem végrehajtó hatalom, de az ephoroszok fölfüggeszthetnek bármilyen politikai folyamatot, a döntés lehetőségét a nép (a közösség) elé terjeszthetik, leváltásuk lehetetlen.

A platóni modell jegyében a ráció uralkodik, nem személyek.

Természetesen, mint ahogy a legtöbb (nem marxi) szocialista utópia, ez is olyan elképzelés, amely egy újraelosztó és tervező államot képzel el, amely az egyenlőség eszményét szolgálja, ahol a nép csupán a tudásával rendelkezik, nem pedig hatalommal. Mindez csupán egy kisváros vagy városállam keretein belül valósulhat meg, ahol a "gazdasági" rendszer nem kedvez az önző törekvéseknek, és ahol a folyamatok átláthatók, valamint a közösség által alakíthatók.

Egyes megoldások olyan globális perspektívát kínálnak, amelyek képesek szembeszállni az ökológiai katasztrófák, a járványok és hasonló kihívások által támasztott problémákkal. E problémák kezelésére a piaci modellek már most is elégtelennek bizonyulnak, hiszen a gazdaságba történő állami beavatkozás mértéke már így is jelentős. Érdekes, hogy a liberális demokráciák és a zsarnoki rendszerek között nem sok eltérés mutatkozik e tekintetben; a zsarnokságok általában szegényebb országokban jelentek meg, bár vannak kivételek. Ezzel szemben a nyugati modellek, amelyek egyelőre még vonzóbbak, de gyorsan elborulhatnak, a gazdagabb régiókban terjedtek el. A tőkés rendszer alapvető jellemzői pedig kevésbé vonzóak, és szinte semmit sem javítanak a helyzeten.

Mostani állapotában a közvéleménynek (a "demokráciának" tetsző tárgyiasult hatalmi-ellenállási közös rendszernek), úgy tetszik, nem lenne szabad átengedni a följebb fölsorolt alapproblémák megoldását:

Mindenki keres egyfajta megoldást, és bár sokan elismerik, hogy némi áldozatot kellene hozniuk, az eluralkodó irracionalitás – legyen az tudományellenesség, politikaellenesség vagy éppen különféle babonák – teljesen ellehetetleníti az értelmes párbeszédet, különösen, amikor sürgős lépésekre lenne szükség.

A kormányzatok és közigazgatások előtt álló kihívások nem különböznek lényegesen attól a kulturális leépüléstől, amivel a társadalom szembesül az utóbbi évtizedekben. Az erkölcsi és szakmai hitelességük meglehetősen megkérdőjelezhető, ami a kapkodás és a zavaros hazugságok sorozatát eredményezi. Peter Singer, a libertárius filozófus, arra mutat rá, hogy a koronavírus kapcsán a közvélemény elutasítja azokat a intézkedéseket, amelyeket más, sokkal enyhébb helyzetekben elfogadott. Például a gépjárművekben kötelező biztonsági öv használata elsősorban az egyéni védelmet szolgálja, míg a vírusfertőzöttek másokat is veszélyeztetnek. Így a kötelező oltás bevezetése tűnik a logikus megoldásnak, különösen szigorú, átgondolt intézkedésekkel karöltve, amelyekkel a kormányok eddigi, a tiltakozásoktól való félelem miatt zavaros és következetlen politikáját felül lehetne múlni. Az a tény, hogy a kötelező oltás ötlete senkinek sem merül fel, és hogy a legtöbb helyen abszurd, sőt életveszélyes könnyítések követik az értelmetlen korlátozásokat, arra utal, hogy az államok képtelenek vagy éppen csak nem hajlandók alkalmazni azokat a viszonylag egyszerű és nyilvánvalóan helyes intézkedéseket. A tudomány sok területen bizonytalan, de az oltásellenes és koronaszkeptikus "Querdenker" mozgalom érvei sok esetben illogikusak és megalapozatlanok. Ebben a helyzetben a közvélemény és a politikai intézmények, beleértve a médiát is, irracionális és gyáva álláspontot képviselnek. Pedig tisztában vannak azzal, hogy az emberiség éppen egy öngyilkossági küszöbön áll, különösen az ökológiai katasztrófát illetően, amely a következő generációk, gyermekeink és unokáink tűzhalálát készíti elő.

A radikális ifjúság mindezeket (teljesen érthetően) lenézi és elutasítja.

A Greta Thunberg hatásáról íródott esszémben, amely a Magyar Narancs 2019. karácsonyi számában jelent meg, igyekeztem rámutatni arra, hogy a fiatal aktivista szavai és cselekedetei milyen mély nyomot hagytak a globális klímaváltozással kapcsolatos diskurzusban. Thunberg nem csupán egy hang volt a sok közül; ő egy generáció szószólója lett, aki képes volt felébreszteni a közvéleményt, és elérni, hogy a klímaválság ne csupán tudományos téma, hanem személyes ügy is legyen. Az általa képviselt üzenet egyszerre inspiráló és sürgető, megkérdőjelezve a felnőtt világ felelősségét és tetteit. Az esszém célja, hogy bemutassa, miként formálta a fiatalok aktivizmusát, és hogyan vált a klímasztrájk mozgalom szimbólumává, valamint hogy milyen hatással volt a politikai diskurzusra világszerte.

Különösen megveti azokat a kompromisszumokat, amelyek a kispolgári jólét és kényelem, valamint a primitív "szórakozás" (és az a furcsa "utazás", amit nálunk értelmetlen turizmusnak neveznek) érdekében hajlandók a legdurvább igazságtalanságokra és a legelmebajosabb önpusztításra. Ugyanakkor a szó valódi értelmében nem tekinthető "forradalminak", hiszen elutasítja az erőszakot és a hatalom megszerzésének vágyát. Jellemző, hogy a minden tekintetben indokolt figyelmeztetéseket megfogalmazó, tiszta szándékú és szívű Greta Thunbergöt sok helyen (főként Magyarországon) a status quo (leginkább, de nem kizárólag jobboldali) hívei gyűlölettel és ocsmány szidalmakkal fogadták.

Mindezeknek a problémáknak a föloldása végett (pontosabban: a helyzet további félelmetes romlásának akadályozása vagy lassítása érdekében) hallatlan gyakorlatok azonnali bevezetéséhez kellene folyamodni, amelyek középpontjában az önkorlátozás állna.

A jól megszokott, előnyösnek vélt rutinjainkról - mint például a személygépkocsi használata, a hétvégi ház fenntartása vagy a húsevés - le kellene mondanunk. Időt és energiát kellene szánnunk arra, hogy radikálisan átalakítsuk a természetes erőforrásokat kimerítő, klímatönkretevő ipari, energetikai, szolgáltató, kereskedelmi és szállítmányozási gyakorlatokat, valamint a gépesített, monokulturális nagybirtokokon alapuló, környezetszennyező mezőgazdaságot és élelmiszeripart. Emellett sürgető szükség lenne a fenntarthatatlan erdő- és vízgazdálkodási módszerek, a túlhalászás és hasonló problémák felszámolására. El kellene fogadnunk, hogy a folyamatos növekedés, beleértve az anyagi jólét "növelését" és a masszív városi építkezéseket, nem fenntartható. Az új irányvonal keresése elkerülhetetlen.

Az önkorlátozás és önmegtagadás igen ritka történelmi eseteit szinte ki­vé­tel nélkül nagy vallási mozgalmak in­spirálták. Az ifjú Hegel "frankfurti rend­szertöredéke" (1800) szerint a val­lás része a tulajdon megszüntetése és az "esztelen többlet" (la part mau­dite, másfél évszázaddal Bataille előtt) megsemmisítése, az önföláldozás. Ezek nem egzisztenciális önvédelmi hitek voltak, az ember erkölcsi-szellemi javítását irányozták, nem az emberi nem megmaradása és az elkerülhető szenvedés kiiktatását vagy csökkentését. Az aszketikus rutinok eszközökként szolgáltak a transzcendencia megközelítésére, nem célként, nem az erőforrások kímélésére és semmiképpen nem valami (az ember megjelenése óta elveszett, nem létező) "természetes életforma" megőrzésére; Istenről volt szó, az embernek nem a kellemes, kényelmes vagy akár "szép" életéről, hanem az üdvösségéről, ami minden, csak nem "természetes".

A szellem ott ragyogott a figyelem középpontjában, nem a fizikai test, nem a testi szenvedés enyhítése, és nem is a testi vágyak vagy a harmónia iránti szükségletek kielégítése volt a lényeg.

(Ezért is olyan komikus a vallástörténet ismerőinek a mai egyházak pro és kontra szexuális megszállottsága. Már csak ennyit elleneznek - vagy helyeselnek - a "természetből".)

A néhai egyházak szerepe a kultúra és civilizáció formálásában, amely sok esetben nem szándékos, hanem inkább mellékes következmény volt, nem rekonstruálható a transzcendencia társadalmi és történelmi eltűnése után. Ezt a kulturális örökséget nem lehet újraértelmezni a modern világ keretein belül.

Nem képzelhető el, hogy a kis köztársasági városállamok léptékére szabott állami utópiák - amelyek alapja az erkölcsi megfontolásokból fakadó önkéntes engedelmesség és alárendeltség, szebben fogalmazva: a kötelességtudat - újraéledjenek. Ezen felül, a világot fenyegető ökológiai és egészségügyi katasztrófák mérsékléséhez egy despotikus, globális kormányra lenne szükség, amely a magántulajdon eltörlésével működne a világállamon belül. Ez azonban nemcsak hogy megvalósíthatatlan, de a szabadságot értékelő emberek számára egyértelműen taszító is.

A közügy előnyben részesítése a ma­gán­ügyekkel szemben (ami minden po­li­tika alapföltétele) kortársaink zö­mé­nek elképzelhetetlen. "Nincs termé­szet és nincs lét, csak az akarat révén; az igazi lét a szabadság produktuma" - mondja államtanában Fichte. ("Kei­ne Natur und kein Seyn, ausser durch den Willen; die Freiheitsproducte das rechte Seyn.") Ezt a "zárt kereskedelmi állam" zsarnoki utópistája írta, és a két gondolat összefügg. A közügy (ha tetszik, a társadalmi szolidaritás) a szabad akarat alkotása. Ez a történelmi szocializmus minden válfajának közös alapeszméje (és nyilván nem a "gazdasági determinizmus" és az "etatizmus", amelyek már a mozgalom elpolgárosodásának, önmeghamisításának, elposványosodásának a termékei).

A közszolgáltatások és a közérdek szabad működése nyilvánvalóan lehetővé teszi a saját határaink tudatos megvonását és az önmegtartóztatás gyakorlását.

Hiszen a fejlődés "visszavétele" lehet közérdek.

A jólét és a kényelem terjesztése – amelyet Nietzsche a szokásos módján a plebejus, alacsonyabb rendű "tömegember", valamint "az angol" törekvésének látott – érdekes párhuzamokat vonhatunk más filozófiai irányzatokkal is. Szókratész, a kereszténység, a demokrácia és a szocializmus mind a gyengék irigységének, a ressentiment-nek a kifejeződései az erősekkel szemben. Nietzsche szerint az egyenlőség eszméje a kiválóság iránti gyűlöletből táplálkozik. Ez a jólétnek és kényelemnek a terjesztése paradox módon éppen azt a célt szolgálta volna, hogy megszüntesse az irigységet, az "életharcot" és a versengést. A megszelídített emberiség számára lehetővé kellett volna tennie, hogy kiszabaduljanak az ösztönös életakarás poklából – elkerülve azokat a drámai helyzeteket, ahol az éhség vagy a túlélés érdekében a legszorosabb kötelékek is felbomlanak, mint például a szülő-gyermek viszonyban. Végső soron a cél a szabadság elérése lett volna, egy olyan világban, ahol az emberek nem kénytelenek egymás rovására élni.

Ez sem - ez nem - valahogy mégsem jött össze.

Hiszen a jólétet védeni kellett a külső behatásokkal szemben… A narratíva már széles körben ismert.

A válságok sorozatán átívelő (mely lényegében válságos, robbanékony és forradalmi) kapitalizmus megértése nem mentes a kihívásoktól, hiszen a nem marxista szocializmus egyik irányzatából eredő fejlődésmisztika, növekedéskultusz és a haladás mítosza gyakran eltorzítja a valóságot. Saint-Simon, a modern szocializmus atyja és a pozitivizmus védelmezője, e nézetek szószólója volt. Ugyanakkor a radikális, eszkatológiai kommunisták már a középkor óta, sőt talán az esszénusok idejétől fogva gyanították, hogy ez a narratíva nem állja meg a helyét. Jelenlegi helyzetünkben világosan látszik, hogy a gazdagság helyett a szegénység, a növekedés helyett a csökkenés, a sokféleség helyett az egyszerűsödés, a technikai fejlődés helyett a technológiai bonyolultság növekedése, a fogyasztás bővülése helyett a szűkülése, az intenzívebb energiafelhasználás helyett a szén- és atomenergiától való elfordulás, a globális kapcsolatok helyett a helyi gazdasági és kulturális forrásokra való támaszkodás, valamint az "életterek" megnyitása helyett a szerény visszavonulás az, ami igazán segíthet.

Most ismét sürgetővé vált a helyzet – hasonlóan ahhoz, ahogyan a világháború idején is történt –, hiszen a fajunk fizikai létezése egyre inkább kérdésessé válik, és a kockázatok folyamatosan növekednek.

(Valaha tízmilliók tüntettek a nukleáris fegyverkezés ellen. A nukleáris fegyverek elterjedtsége egyre nő, de mindenki hozzászokott és meg is unta. A végpusztulás lehetősége se fogja gondolattalan szendergéséből fölriasztani az emberiséget, ha ehhöz az ébresztőhöz nincsenek meg a szellemi eszközök, márpedig nincsenek, s az intellektuálisan nem megbízható ébresztőre éppúgy ráunnak, mint az "atombomba" miattira.) A Római Klub híres jelentése (A növekedés határai) elvégre már 1972-ben megjelent. Nemzedékem akkortájt fejezte be az egyetemet. A jelentés - kisebb hibái ellenére - elég pontosan megjósolta, ami bekövetkezett. A könyv hatása pár esztendeig tartott. Hatott az új baloldalra is, bár inkább a közben elfelejtett André Gorz olvasatában, hiszen maga a jelentés polgári forrásból származott - a Római Klub alapítója, Aurelio Peccei, a földalatti antifasiszta szervezet, a nem kommunista Giustizia e Libertà tagja volt (elfogták, kínozták, de túlélte), a háború után a Fiat egyik vezetője, az amerikai és a szovjet kormány meg az akkori technokrácia bizalmasa -, így lett a későbbi, mára szintén elpolgáriasodott (de még így is gyanúba fogott, rágalmazott és "lenyomott") zöld mozgalom egyik ihletője.

Mióta az új baloldal megszűnt (az 1980-as évek elején), a környezeti probléma utópikus tartalma is szertefoszlott. Pedig nyilvánvaló, hogy a fasizmusok, majd a posztsztálinista rezsimek (féldiktatúrák) és a vallási (főleg iszlám) fundamentalizmusok kudarca után végül a restaurált parlamenti-piaci rendszerek is (és a hibrid félautoritárius féldiktatúrák Keleten meg a "baloldali" féldiktatúrák Latin-Amerikában stb.) bukásra állnak.

Különleges megközelítéssel nem csupán alternatívát kínálunk, hanem egy újfajta gondolkodásmódot, amely mentes a megszokott keretektől.

A mai zöld mozgalmak nem arra törekednek, hogy új társadalmi rendszereket alakítsanak ki, hanem inkább a meglévő, sokszor csődöt mondott állami struktúrákat próbálják rábírni a "szükséges lépések" megtételére. Sajnos, még a választásokon való siker sem tűnik elérhető célnak számukra, ami kétségkívül aggasztó helyzetet teremt.

Kétségtelen, hogy szükség lenne egy olyan államra – amennyiben egyáltalán elengedhetetlen az állam léte; azonban a kapitalizmus fennmaradásának tükrében világos, hogy az állam szerepe elkerülhetetlen –, amely a közérdeket úgy formálja, hogy képes legyen tartós önfeláldozásra és önmegtartóztatásra ösztönözni. Eddig csupán a vallások, valamint háborúk és polgárháborúk voltak képesek erre, amelyek az emberi közösségek közötti különféle gyűlöletek szításával érték el céljaikat.

Jelenleg nem található olyan állam, amely képes lenne megfelelni a kihívásoknak, és az etnicizmus – amelyet tovább súlyosbítanak a szexualitással, a társadalmi nemekkel, a betegségekkel és a különböző generációk hivatásával kapcsolatos mélyen gyökerező nézeteltérések – egyértelműen megnehezíti bármiféle államreform elindítását. Az ökológiai, egészségügyi, városfejlesztési, demográfiai és kulturális reformok elterjedése így szinte lehetetlenné válik. A "többségi" sajtó már az ENSZ-t is "Soros" ügynökségévé nyilvánította, miután az EU, az Európa Tanács, az EBESZ, az UNESCO, az ILO és az UNHCR is hasonló kritikák kereszttüzébe került. Hasonló, bár talán kevésbé ostoba és nem ennyire elavult legendák másutt is elterjedtek. A nemzetközi intézményeknek a nemzetállami kormányokéhoz hasonlóan csökkenő tekintélye – hiszen egyik állam jellegű entitásnak sincs már komoly befolyása – minden kezdeményezésüket hiábavalóvá teszi. Ezt a nemzetközi klímaváltozással foglalkozó IPCC jelentéstevői is belátják, ezért szivárogtatták ki idő előtt az ajánlásaikat. A közvélemény és a sajtó reakciója pedig tovább bonyolítja a helyzetet...

A Római Klub első jelentése közel öt évtizede látott napvilágot, de hatása a tőkés politikai irányvonalra – beleértve a kezdeti szovjet támogatást is – elenyésző maradt. Az új baloldal utolsó fellángolása, a zöld mozgalom, amely komolyan vette ezt a Jelentést, mostanra már a kompromisszumok tengerében vergődik, és a konzervatív pártok kedvelt koalíciós partnere lett. A nyugati szociáldemokrata pártok, amelyek a megsemmisülés határán táncolnak, régóta feladták a "demokratikus tervezés" eszméjét.

Tekintettel a menekültválságra meg Európa és Amerika konfliktusára az iszlámmal, továbbá a sok évszázados kínai és oroszkérdésre, Afrika összeomlására és í. t., nemzetközi rendezés, együttműködés nem lehetséges.

Világforradalom a túlélésért? Valószínűtlen. Hiszen politiko-morális értelemben világ nincs.

Ha eltekintünk is a méretek eltéréseitől – például a régi Athén vagy Genf és a mai Kína, India, Brazília, Egyesült Államok összehasonlításától (sokan talán nem is tudják, hogy Nigéria lakossága is eléri a 213 milliót) –, felmerül a kérdés: mit jelent a "politikai közösség" (nemzet) egységes vagy túlnyomó többség által képviselt véleménye, mint a politikai cselekvés autentikus forrása? Mindenki tisztában van azzal, hogy a döntéshozatalra formálisan felhatalmazott közösség bármikor csalódhat, ahogyan azt a történelem számos alkalommal már megmutatta. A kollektív vélemény, amely gyakran kvalifikálatlan és hajlamos a tévedésekre vagy előítéletek befolyására, éppúgy nem élvez osztatlan tiszteletet, mint a "törvényesen megválasztott" kormányok, még akkor is, ha nem feltételezzük a manipuláció vagy csalás széleskörű jelenlétét. Az a tény, hogy számos államot "törvényesen megválasztott" alkalmatlan vezetők irányítottak és irányítanak, közvetett bizonyítéka a közvélemény megbízhatatlanságának.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a kizsákmányolás, a társadalmi igazságtalanság, a szociokulturális kirekesztettség és az intolerancia folyamatosan jelen lévő szörnyűségeit. Ezeket sokan, talán a többség elítéli, ám úgy tűnik, hogy sokaknak meg kell tanulniuk elfogadni ezeket a valóságokat.

A társadalmak intellektuális homályban léteznek – ideértve az uralkodó osztályt és a magukat művelt eliteknek tartó csoportokat is. Az emberiség ugyanakkor hatalmas erőfeszítéseket tett ennek a homálynak az eloszlatására. Mind a vallás, mind a fölvilágosodás célja ugyanaz volt: a helyes filozófiai gondolatok kidolgozása vagy azok befogadása, ami gyakran kinyilatkoztatás formájában történt, mindezt pedig anélkül, hogy a közvélemény, vagyis a doxa, beleszólhatott volna. A homály eloszlatásáról folytatott viták az írástudók kezében voltak, azonban ezek a diskurzusok mindig ideiglenes megoldások maradtak. A végleges elméletek ugyanúgy nem alakultak ki, mint a matematikai természettudományokban, ahol az újabb tudományfilozófia szerint az intuíció, az esztétikai érzék és a hagyomány is lényeges szerepet játszik, ha nem is olyan hangsúlyosan, mint a művészet, a vallás vagy magának a filozófiának a területén.

A homályt eloszlató tanítás, bár látszólag egyértelmű, valójában meglehetősen bizonytalan. Kritikai és önkritikai szerepe, amelynek nyilvánvalóan jelentősége van, mégis sokszor kérdéses.

A tanulmányok, a tudomány és a filozófia területén fontos, hogy a honpolgárok megbízzanak az említett dilemmák kezelésében. Az a homály, amely az elidegenült munka, az árufétis és az eldologiasodott szubjektivitás következményeként jön létre, nem csupán zavaró tényező, hanem egyben a homályt oszlató tudás része is. Ez a zavarosság egyértelműen illúzióvá formálja a tőkés "demokráciát", amely időnként képes fejlődni és reformálódni, máskor viszont nem. Megtapasztalhattuk, hogy a jövőben is létezhetnek a jelenlegi rendszereknél igazságosabb népjóléti és adórendszerek, szélesebb látókörű kultúrák, pluralista politikák, és méltányosabb jövedelemelosztási módszerek. Azonban a tőkés rendszer saját magát csak elméleti szinten tudja megkérdőjelezni, a saját dinamikus alapelvein túl lépni viszont nem képes.

akkor sem, ha mindannyian belehalunk, méghozzá igen hamar.

Bár nem igazán ajánlott, hogy a kapitalizmus szférájából kiiktassuk a doxát, azaz a polgári (más néven liberális) demokráciát – ami valójában a fasizmus és nácizmus képletét idézi –, még ha ez a doxa sokak számára reménytelennek tűnik is. Az ettől való félelem magyarázza olyan kiváló gondolkodók, mint Giorgio Agamben, pánikreakcióit a koronavírus-járvány által életbe léptetett korlátozó intézkedések láttán. Ők a tiltó és parancsoló állam nyilvánvaló megjelenésében a fasizmus újbóli felemelkedését vélték felfedezni, ami aggasztóan újra és újra felbukkan a társadalmi diskurzusban.

Agamben téved, de ez a tévedés nem véletlenszerű.

A szövegben a neokonzervatizmus és a baloldali szocializmus viszonyát elemezzük, amely nem csupán a politikai diskurzus, hanem a társadalmi realitások mélyebb rétegeit is érinti. Az "piaci társadalom" és "tervező állam" dichotómiája, mint a "szabadság" és "zsarnokság" ellentétpárja, már a nyolcvanas években is párhuzamos nézeteket tükrözött a thatcherista és kelet-európai reformerek között. Ez a leegyszerűsített megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy a fasizmus nemcsak a politikai hatalmat vette el a polgárságtól, hanem a gazdasági tervezés szempontjából is korlátozott volt, csupán a katonai érdekek és a jóléti intézkedések keretein belül mozgott, ahogyan azt már Bismarck idejében is tapasztalhattuk. Agamben kritikája a fertőzés elleni intézkedésekkel kapcsolatban rávilágít arra, hogy ezek a gyakorlatok már a reneszánsz korában is ismertek voltak, mint például a távolságtartás. Ebből a szempontból világosan látszik az 1989 utáni nyugat-európai balliberalizmus reakciós természete, amely a racionális gondolkodást – a felvilágosodás és a tudomány vívmányait – a modern és posztmodern elnyomás forrásaként azonosítja, szemben a történelmi tényekkel. Ezen túlmenően a polgári világkorszak (1642-1933) racionalitása és a kapitalizmushoz kapcsolódó személyi függetlenség és formális egyenlőség küzdelme nem tekinthető eltérő jellegűnek, hanem egy dialektikus folyamat részeként kell értékelni. Ez a folyamat a személyi függés felszámolásával párhuzamosan teremtette meg a személytelen függőséget, amely az értékek iránti alárendeltséget hozta magával. A közrendűek és kisnemesek romantikus individualizmusának védelme érdekében e folyamat biztonságot kellett volna nyújtania. A liberális-konzervatív antifasizmus e komplex dialektikát leegyszerűsíti, figyelmen kívül hagyva a mélyebb társadalmi összefüggéseket.

A második világháború utáni filozófiatörténet-írás egyes képviselői azért bánnak Fichtével ilyen szigorúan, mert tudattalanul is Hegel régi, elterjedt félreértelmezéseit követik, ám még azoknál is sötétebb árnyalatban. Az "én" és a szabadság fogalma, amelyet Fichte képviselt, és amely a kinyilatkoztatás kritikájával is foglalkozott, szinte eltűnik a diskurzusból. Ezzel szemben a szabadságot az ultramontán romantika erotikus és arisztokratikus fogalmi világában próbálják ábrázolni. A német nyelvű területen a XVIII. és XIX. század fordulóján számos írástudó, köztük a restauráció idején konzervatívvá vált vagy a forradalom hatására kiábrándult gondolkodók zsenialitása és nagysága ellenére ez a megközelítés hamis. Fichte gazdasági és morális tervei ugyanis utópikusak, és a francia forradalom szellemiségében gyökereznek, amelyben ő volt az egyik legjelentősebb filozófus, méghozzá egy svájci és egy német mellett.

Az utópiák jellege a Platón által megálmodott Politeiától fogva változatlan marad. Ezek a víziók mind a teoretikus tudás politikai szerepét emelik ki, elhatárolva azt a puszta véleményalkotástól. Közös vonásuk, hogy vagy korlátozzák, vagy teljesen megszüntetik a magántulajdont, amelyet a hamis szubjektivitás forrásának tekintenek. Emellett hangsúlyozzák a honpolgárok deliberatív felelősségét, amelyet az erkölcsi renddel kapcsolatos deduktív párbeszédek fölé helyeznek, az Őrök vagy azok későbbi megfelelői között.

Úgy vélem, indokoltan hivatkoztam erre, hiszen a mai világ válságához – ha el akarjuk kerülni a fájdalmas sirámokat – csupán a legmerészebb és legelrugaszkodottabb utópiák illeszkednek.

Kétségtelen, hogy a munkaerő, a föld és a pénzpiacok alapvető szerepet játszanak a piacgazdaság működésében. Azonban egyetlen társadalom sem lenne képes elviselni e zord fikciószerkezet [a piacgazdaság] következményeit, ha az emberi és természeti erőforrásait, valamint az üzleti struktúráját nem védené meg e pusztító mechanizmus hatásaitól. [...] Mivel a gyári rendszer a vásárlás és eladás folyamatának szerves részévé vált, a munkaerőt, a földet és a pénzt árukként kellett kezelni a termelés fenntartása érdekében. Valójában azonban ezek nem alakíthatók át árukká, hiszen nem piaci forgalomra szánták őket. A XIX. században azonban a társadalom működésének alapelveként egy olyan fikció vált uralkodóvá, amely azt állította, hogy mindez piaci célokra készült.

{Johann Gottlieb Fichte: Grundlage des Naturrechts nach Prinzipien der Wissenschaftslehre, 1796; vö. "A természetjog alapja, a tudománytan elvei szerint" (részlet), Válogatott filozófiai írások, ford. Endreffy Zoltán, Budapest: Gondolat, 1981, 147-236.}

Hegel azt állítja, hogy az ember a dolgok szilárd birtoklásával nem teljesíti a vallás negatív értelemben vett feltételeit. Ez azt jelenti, hogy nem tudja magát felszabadítani az objektív világ alól, és nem emelkedik fel a véges élet korlátai fölé. Ha valaki megtart magának valamit, azzal egyfajta alárendeltségbe kerül, hiszen a birtoklás tárgyává válik. Ezért az embernek áldozatként kell átadnia a tulajdont, amely a sorsa szükségszerű részévé válik. Ezt az áldozatot az istenség előtt kell bemutatnia, míg a megmaradt rész elpusztítása a közösség tagjaival együtt történik. Az így létrejövő céltalan megsemmisítés, amely a pusztítás öncélúsága révén válik elfogadhatóvá, kiegészíti a célszerű megsemmisítést, vagyis a fogyasztást. A tárgyak objektív létezésével, amely nem önmagára vonatkozik, a teljes viszonylatlanság és a halál következik be. Végül a céltalan megsemmisítés marad, amely az abszolút tárgyakkal szemben az egyedüli vallási kapcsolatot teremti meg. Hegel frankfurti kézirataiból számos szöveg magyar fordítása is elérhető, de a legfontosabbnak tartott írása, "A kereszténység szelleme és sorsa" sosem jelent meg teljes egészében. Az ifjúkori írások között találhatóak ezek a gondolatok, amelyek a filozófiai diskurzus szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírnak.

A Római Klub, amely 1968-ban alakult, világszerte elismert tudósok és üzletemberek közössége, jelenleg Svájcból irányítja tevékenységét. Az alapítványi finanszírozásból működő egyesület 1972-ben tette közzé első jelentését, amelyet a Massachusetts Institute of Technology (MIT) munkacsoportja készített el. A kutatás középpontjában az állt, hogy milyen hatásai vannak a népesség és a fizikai tőke folyamatos, exponenciális növekedésének. A szakértők előrejelzése szerint, ha a jelenlegi trendek nem változnak, a növekedés 2030-2040 körül meg fog állni, és a termelési rendszerek összeomlása várható. A téma részletes elemzéséért érdemes elolvasni Rampasek László "A Római Klub első jelentése" című írását, amely a Greenfo portálon jelent meg 2021. január 28-án.

A marxista politikai ökológia francia úttörőjének, André Gorz-nak az 1970-es évekből származó környezetvédelmi munkáit nemrégiben egy gyűjteményes kötetben publikálták. A kötet címe: "Leur écologie et la nôtre. Anthologie d'écologie politique", melyet Françoise Gollain és Willy Gianinazzi állított össze és mutatott be. A kiadvány a Seuil kiadó gondozásában jelent meg Párizsban 2020-ban. A kötetben található program- és címlapírása, amely 1974-ből származik, angol nyelven is elérhető az interneten.

{Ld. pl. "Hogyan befolyásolja Soros György az ENSZ-t?", Magyar Nemzet, 2021. augusztus 2.}

{Az olaszul megjelentett cikksorozatot angolul összegyűjtve ld. Giorgio Agamben: Where Are We Now? The Epidemic as Politics, transl. Valeria Dani, Rowman & Littlefield, 2021. A hevesen bírált írások egy higgadtabb értékelése: Benjamin Bratton: "Agamben WTF, or How Philosophy Failed the Pandemic", Verso Blog, 2021. július 28.}