Az arany nyomában, amelyet a múlt titkai öveznek, egy különös és különleges világ bontakozik ki. Ahogy a fény csillogása a homokban megjelenik, úgy a történelem árnyai is feltárulnak előttünk. Minden egyes lépés, amit az arany keresésében teszünk, új tört
Dan Brown stílusához illő izgalmas történetet adhatna a holland vidéki múzeumból eltulajdonított dák műkincsek rejtélye. Azonban a rablást lehetővé tévő hazai intézményes hanyagság annyira megszokottá vált, hogy már egy mesteri tollú író sem tudná felkeltetni az érdeklődésünket. A valóság mindennapos anomáliái olyan szürkévé és unalmassá váltak, hogy a valóságból merített dráma is csak egy újabb szürke folttá válik a mindennapok vásznán.
Egy vagy néhány, valószínűleg örökre feledésbe merülő személyt sikerült boldoggá vagy gazdaggá tenni a felszínes cselekedetekkel. Boldogok lehetnek, ha a háttérben álló megrendelő egy gyűjtő, aki a saját kincstárát kívánja gazdagítani a múzeumból ellopott aranysisakkal és három elegáns karkötővel. Az ilyen karakterek a bűnügyi regények világában gyakran felbukkannak, de a valóságban is léteznek, hiszen időről időre olyan műkincsrablások történnek, amelyek zsákmánya sosem kerül elő a nyilvánosság elé. Gazdag vagy még gazdagabb lesz az, aki a háttérben lapul, miután a botrány lecsengése után váltságdíj fejében visszaadja a lopott kincseket a jogos tulajdonosnak. Történtek már hasonló esetek, amelyek jól mutatják, hogy a valóság gyakran felülmúlja a fikciót.
Az említett felületesség két fő területen nyilvánul meg. Először is, azzal, hogy ilyen jelentős műkincseket bocsátottak kiállításra anélkül, hogy alapos biztonsági ellenőrzést végeztek volna. A holland intézmény egy neves regionális múzeum, melyet évente több százezer látogató keres fel, de biztonsági szempontból nem áll olyan magasan, mint a világszerte elismert nagy múzeumok. Éppen ezért fordulhatott elő, hogy akciófilmekbe illő profizmusú betörők képesek voltak elvinni azokat a tárgyakat, amelyekre kifejezetten vadásztak. Az elkövetőket semmi más nem érdekelte, csak ezek a célzott műkincsek. A második terület pedig az, hogy különösen értékes műtárgyak esetében léteznek másolatok, amelyeket ilyenkor ki szoktak állítani - főleg, ha a biztonság nem a legmagasabb szintű. Így a nem megfelelően védett helyszínekre nem az eredeti, gondosan őrzött darabokat viszik, hanem a másolatokat.
A felületességből fakadó biztonsági résre mesteri precizitással csaptak le. Falrobbantással, mindössze három perc alatt távolították el a célzott műtárgyakat egy múzeumból – ez nem a munkanélküliek zsebtolvajainak játéka, hanem igazi profik mesterkedése. Az, hogy három gyanúsított már rács mögött van, azt mutatja, hogy nyugaton nem csupán a bűnözők, hanem a rend őrei is tudják, mit csinálnak. Az utóbbiak még az elterelés művészetében is kiemelkedőek. Például egy németalföldi nyomozó, aki a műkincsrablások szakértője, a médiában úgy nyilatkozott, hogy az aranyat már talán be is olvasztották. Ez a kijelentés azt a célt szolgálta, hogy csökkentse a nyomást és a figyelmet az ügyről. Nehéz azonban komolyan venni, hogy a bűnözők 60-70 ezer euró értékű nyersanyagért robbantanak be egy múzeumba, ahol közel hatmillió euróra biztosított kincsek várják őket, majd ott hagyják az arany jelentős részét. Csak viccekben hangzik el, hogy a kincsek eltűntek – valójában még mindig léteznek, csupán az őrzésükért felelősök tehetetlensége miatt cseréltek gazdát, és az időtartamuk is kérdéses.
