Az amerikaiak egy különös indíttatásból, irigységből, öt teljes hónapra elzárták a Niagara-vízesést, ezzel megalkotva egy páratlan eseményt a történelem lapjain.

A Niagara-vízesés, amelyet sokan csak filmeken vagy fényképeken láttunk, a világ egyik leglenyűgözőbb természeti csodájaként van számon tartva. Azonban érdemes észben tartani, hogy a vízesés megjelenését nem csupán a természet formálta, hanem az emberi beavatkozás is jelentős hatással volt rá. Mérnökök időről időre beavatkoznak a vízesés működésébe, sőt, előfordult, hogy teljesen elzárták a vizet. 1969-ben például öt hónapra leállították a vízesést az amerikai oldalon, részben azért, mert a kanadai vízesés látványosságát irigyelték. Az emberi tevékenység tehát nemcsak a vízesés szépségét befolyásolja, hanem a környezet és a természet sajátos egyensúlyát is.

A Niagara folyó a kanadai-amerikai határ vonalán húzódik, és az Erie valamint az Ontario tavakat köti össze. Ez a terület a világ legismertebb vízesésének ad otthont, amely valójában nem csupán egyetlen vízesés, hanem két nagy és lenyűgöző vízesés együttese. A grandiózus Patkó-zuhatag Kanada területén található, míg az Amerikai-zuhatag az Egyesült Államokhoz tartozik. A két vízesés között körülbelül ötszáz méter távolság van, és a Kecske-sziget lehetőséget ad arra, hogy a látogatók kényelmesen sétálhassanak az egyik vízeséstől a másikig, felfedezve a természet e lélegzetelállító csodáját.

A Niagara völgyét már a 19. században maga alá gyűrte az iparosítás, a különböző üzemek pedig rengeteg vizet használtak fel a látszólag kimeríthetetlen mennyiségből; elektrokémiai és alumíniumipari vállalatok vezették ki magukhoz a vizet. A 20. század elejére ez már olyan méreteket öltött, hogy attól tartottak, csak mutatóba marad a vízesésből. Igazából pont az ellenkezője történt, a vízkivételek konzerválták a vízeséseket. A csökkenő vízhozam visszavetette a folyó pusztító erejét, így az nem falta fel olyan gyorsan a vízesést. Korábbi mérések szerint a zuhatag évente körülbelül 135 centit hátrált a szintkülönbséget biztosító kőzetet lebontó vízerózió miatt. Ez a rombolás nem most kezdődött, a vízesés nagyjából 12 ezer éves története során becslések szerint körülbelül 11 kilométerrel van hátrább eredeti helyéhez képest.

A hatalmas erő, amely képes eltüntetni a sziklákat, természetesen nem kerülhette el a villamosenergia-ipar figyelmét. A folyó bevonásával egyre több vízerőmű épült, ami idővel feszültséget keltett Kanada és az Egyesült Államok között. A vita középpontjában az állt, hogy vajon elfogadható-e, ha bármelyik beruházás tönkreteszi a tájat: mi a fontosabb, a Niagara csodálatos látványa vagy az áramtermelés előnyei? Miután több kísérlet is kudarcot vallott, végül 1950-ben a két ország megegyezett, hogy mindkét értéket, a Niagara szépségét és energiaforráskénti potenciálját is ki kell aknázniuk.

A megállapodás értelmében a két ország jogosult a Niagara vízhozamának legalább felét, de legfeljebb háromnegyedét kihasználni. Ennek következtében a látogatók szinte mindig csak egy "felvizezett" vízesést csodálhatnak meg, hiszen télen rendszerint csupán a vízhozam negyed része zúdul alá a sziklák pereméről. A folyó vizét az erőművek turbináihoz egy víz alatti csatornarendszeren keresztül irányítják, így a természetes vízesés látványa jelentősen megváltozik.

A vízesések varázslatos látványát igyekeztek megőrizni, még akkor is, amikor a víz mennyisége csökkent. Az 1950-es évek államközi megállapodása számos mérnöki beavatkozásra teremtett lehetőséget, amelyek célja a látvány fokozása volt. A mérnökök arra törekedtek, hogy a vízesés nagyságát és impozáns megjelenését fenntartsák, ezért a folyóvizet egyenletesen oszlatták el a sziklafal mentén. Ennek köszönhetően a vízesés még kevés víz esetén is robusztusnak hat. A munkálatok során különböző bukó- és duzzasztógátakat, valamint mederfeltöltéseket alkalmaztak, míg a vizet jászolgátakkal irányították. A meder formálásán dolgozó munkagépek a sziklaélt körülbelül 15 százalékkal csökkentették, míg a feltöltött területeken kilátóhelyeket alakítottak ki a látogatók számára, így új perspektívákat nyújtva a csodálatos vízesés megcsodálására.

Az amerikai oldalon sokáig nem történt érdemi változás, de amikor a nászutasok és turisták egyre inkább a Patkó-zuhatagot kezdték el preferálni a másik vízeséssel szemben, az elgondolkodtatta a döntéshozókat. További indokot szolgáltatott a beavatkozásra az is, hogy az Amerikai-zuhatag lábánál felgyülemlett sziklatörmelék miatt a vízesés már nem a megszokott, szinte függőleges zuhanással, hanem inkább lépcsőzetes formában csordogált. 1965-ben aztán több cikk jelent meg az egyesült államokbeli Niagara Falls újságaiban, figyelmeztetve az Amerikai-zuhatag lehetséges eltűnésére. Ezt követően a helyi közösség összefogott, hogy megmentsék a híres vízesést. Az ügy felfigyelését követően a kongresszus is foglalkozni kezdett vele. 1967-re a Nemzetközi Vegyes Bizottság kapta meg a megbízást, hogy foglalkozzon a problémával. A tervezést az amerikai hadsereg mérnöki testületére bízták, akiknek azt kellett vizsgálniuk, hogy a körülbelül 214 ezer köbméternyi sziklatörmelék eltávolítása lehetséges-e. Néhány helyen annyi kő halmozódott fel, hogy már a vízesés közepéig értek.

A munkálatok végül 1969 júniusában indultak el. Körülbelül 28 ezer tonna kő és föld felhasználásával - ami 1264 teherautónyi szállítást jelentett - egy, a Kecske-sziget és a part között húzódó, kétszáz méter hosszú gáttal zárták el a folyót. Ennek eredményeként mindössze három nap leforgása alatt a Niagara medre az Amerikai-zuhatagnál szinte teljesen kiszáradt. A meder felfedezése során több millió, a turisták által bedobott pénzérme és néhány holttest is napvilágra került.

A Niagara amerikai ágában öt hónapig csak csordogált a víz, ami miatt rengeteg látogató elmaradt, és érezhetően csökkentek a turizmusból származó bevételek. Volt ugyan vagy százezer ember, aki direkt azért ment oda, hogy vízesés helyett a 30 méter magas csupasz sziklafalakat nézzen, de miután az elrekesztés híre szárnyra kapott, sokan azt hitték, hogy a kanadai ágban sem látható a vízesés:

A mérnökök végül nem mertek érdemben hozzányúlni a sziklatörmelékhez. Repedésekbe juttatott festékek, amelyek a víz áramlási útvonalát jelölték, valamint kőzetminták vételének és statikai méréseknek köszönhetően arra a következtetésre jutottak, hogy a lezuhant és felhalmozódott kőtörmelék valójában a vízesés falának támasza. Ha eltávolítanák ezeket a halmokat, azzal csak még több kőzet beomlását idéznék elő. Persze, a projekt költségei, melyeket 26 millió dollárra becsültek, szintén elgondolkodtathatták őket. Amíg a víz nem folyt, igyekeztek stabilizálni a falat cementtel, kapcsokkal és csavarokkal; különböző előfeszített elemeket alkalmazva több sziklát is egymáshoz rögzítettek. Eddig ez a beavatkozás sikeresnek bizonyult, hiszen 1969 óta nem történt nagyobb sziklaomlás.

Egy hosszú távú perspektívából nézve szinte lehetetlen, hogy a Niagara-vízesés varázsa megmaradjon, ha az ember nem tesz lépéseket a megóvására. Az idő előrehaladtával a természeti csodák elkerülhetetlenül pusztulnak, és körülbelül 15 ezer év múlva már a mérnöki megoldások sem tudják majd megakadályozni ezt a folyamatot. A helyi hiedelmek szerint a vízesés pereme ekkorra elérheti azt a puha palás folyómedret, amely könnyedén leomlik, megváltoztatva ezzel a táj összképét.