A moldvai csángók között "megrekedt" székelyföldi tanárok tapasztalataik alapján megosztják, hogy "itt sokkal mélyebb a tisztelet érzése".

A kalandvágy hajtotta őket, hogy Hargita megyei pedagógusi állásukat Moldvába cseréljék. Bátor elhatározással vágtak bele az ismeretlenbe, abban a reményben, hogy egy év elteltével visszatérnek szülőföldjükre. Az élet azonban más irányba terelte őket: a Moldovai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) munkatársaiként Czimbalmos-Kozma Anita már hat, míg Kovács Evelin négy éve tanítja a magyar nyelvet a szitási, újfalusi, bahánai és szőlőhegyi gyermekeknek. A két fiatal pedagógus nem csupán megszokta új környezetét, hanem mély szeretetet is érzett iránta. Ez az érzés kölcsönös: a gyerekek, szüleik és nagyszüleik egyaránt szoros köteléket alakítottak ki velük. Munkájuk eredményeként a magyar házakban tartott foglalkozásokon részt vevő gyermekek egyre többen fedezik fel őseik nyelvét és kultúráját, így a közösség összetartozása is erősödik.

Mi ösztönözheti az embert arra, hogy Csángóföldön vállaljon magyar nyelvoktatást, amikor otthon, Csíkszéken vagy Gyergyószéken már megteremtette a magának a kényelmes életet és biztos állást?

Czimbalmos Kozma Anita: Azért, mert egy új helyszínen valami újat szeretne kipróbálni.

Kovács Evelin: Belső késztetésből, vagy talán a kalandvágy szikrájából fakadóan...

Mielőtt Bákó megyébe érkeztek volna, milyen elképzeléseik és tudásuk volt a moldvai csángókról és a szórvány közösségekről?

K. E.: Csak annyit tudtam, amit a barátaimtól vagy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakán hallottam Kolozsváron. Szóval, alig valamit. Mióta itt élek, folyamatosan felfedezem a helyiek történelmét, hagyományait és nyelvjárásait.

Cz. K. A.: Én a pedagógus testvéremtől hallottam a moldvai magyarokról, mert ő kapcsolatban volt velük, intézményes szinten látogatták egymást.

- Elvárásaikhoz képest mit találtak a Bákó megyei csángó falvakban?

K. E.: Kissé tétován léptem be, tele kérdésekkel a fejemben, hiszen nem voltam biztos benne, hogy megállom a helyem egy számomra teljesen ismeretlen közegben. Ám hamarosan kellemes meglepetés ért: olyan barátságos és nyitott emberekbe botlottam, akik azonnal eloszlatták a kételyeimet.

Az első néhány hét során nem merült fel bennük az a gondolat, hogy esetleg jobb volna visszatérni Hargita megyébe? Vagy éppen ellenkezőleg, az ott tapasztaltak teljes mértékben igazolták az elvárásaikat?

Cz. K. A.: Megfutamodni? Szó sincs róla! Éppen ellenkezőleg, hiszen teljesen elvárások nélkül vágtam neki. Kalandként éltem meg, mint egy váratlan lehetőséget, amelybe egyik pillanatról a másikra kerültem.

K. E.: Én sem azért jöttem ide, hogy két hét után hazatérjek. Egyéves időszakban gondolkodtam, annyira szólt a megállapodás. Azon a nyáron nem sikerült az államvizsgám, tehát valamerre lépnem kellett. Gondoltam, megpróbálom, bármilyen is legyen, egy esztendeig kibírom. Az egy évből aztán négy lett.

Cz. K. A.: Nálam meg hat esztendő! Ma már úgy tekintek a Csángóföldre és ezen belül Szitásra, mint a második otthonomra. Sokszor, amikor otthon vagyok, azon veszem észre magam, hogy várom a visszatérést Moldvába.

- Megyén belül nem szokták időnként megforgatni az Erdélyből vagy Magyarországról érkezett oktatókat?

K. E.: A csángószövetség kifejezetten pozitívan értékeli a stabilitást, hiszen mostantól a gyerekeknek nem kell évente ősszel újabb és újabb tanárokhoz alkalmazkodniuk.

A nyelvi különbségek mellett a legszembetűnőbb eltérés a székelyföldi és csángóföldi gyerekek között a kulturális háttér és a hagyományok mélysége. Míg a székelyföldi gyerekek gyakran élénkebben tapasztalják meg a helyi népszokásokat, mint például a népviselet és a hagyományos ünnepek, a csángóföldi gyerekek esetében a katolikus vallás és a középkori hagyományok erősebb hatással bírnak. E két közösség életmódja, játékaik és szokásaik is eltérőek, ami gazdagítja a magyar kulturális palettát, és lehetőséget ad a kölcsönös megismerésre.

K. E.: Miután sikerül elnyerned a bizalmukat, rendkívül közel kerülnek hozzád. Olyan szeretettel és elkötelezettséggel fordulnak feléd, mintha a saját családod lennél.

Cz. K. A.: Teljesen új kihívás számomra, mivel otthon óvodás gyerekekkel dolgoztam, míg itt most iskoláskorú diákokkal találkozom.

K. E.: Én viszont úgy vélem, hogy sokkal másabbak a moldvai szülők. Itt sokkal nagyobb a tisztelettudat. Másként viszonyulnak a paphoz, a kántorhoz, a tanítóhoz, a háziorvoshoz. Alázatosan, illemtudóan, akárcsak nálunk néhány évtizeddel ezelőtt.

Cz. K. A.: Úgy éreztem magam, mint elemista koromban. Gyermekként mi még tudtuk, mit jelent tisztelni a tanító nénit, az iskolát meg egymást. Mert a szüleink is így nőttek fel, és erre neveltek.

A magyar nyelv tanításának leghatásosabb módszere a kommunikációra fókuszáló megközelítés. Ez magában foglalja a nyelv élő beszédben való alkalmazását, interaktív gyakorlatokat és a kulturális elemek beépítését a tanulási folyamatba. A valós szituációkban történő nyelvhasználat elősegíti a hallgatók önbizalmát és motivációját, miközben a nyelvtani szabályok és szókincs elsajátítása is természetes módon zajlik. Emellett a modern technológiák, mint például nyelvtanuló alkalmazások és online platformok, szintén hatékony kiegészítők lehetnek a tanulás során, lehetővé téve a rugalmas és személyre szabott tanulási élményt.

K. E.: Nincs egy adott módszer, amire azt mondanám, hogy csak annak szigorú és pontos alkalmazásával lehet megtanítani a nyelvet. A lényeg, hogy minél több impulzust kapjon a gyerek beszélgetés, játék, éneklés által. Ne érezze azt, hogy az iskolai tantárgyak mellett még eggyel meg kell birkóznia.

Cz. K. A.: A helyzet itt nem olyan egyszerű, mint az iskolapadban. Hiába próbálnánk meg a hagyományos módszerekkel – füzetekkel, könyvekkel vagy éppen a táblánál való feleltetéssel – nem igazán érnénk el a kívánt eredményt. Ezt nem csupán azért mondom, mert amikor idekerültem, szinte egy szót sem értettem. Az iskola és az egyetem tapasztalata nem volt elegendő ahhoz, hogy igazán megtanuljak románul. Két hosszú évembe telt, mire valahogy sikerült elsajátítanom a nyelvet. Őszintén szólva, a Babeș-Bolyai marosvásárhelyi nappali tagozatán úgy vizsgáztam, hogy amit tudtam, azt bemagoltam, és valahogy előadtam. A mindennapi dolgaimat is egy barátnőm segítségével intéztem, mert teljesen megijedtem, amikor nekem kellett megszólalnom. Ezért szeretném elkerülni, hogy a csángó gyerekek is csak magolás révén tanulják meg a magyar nyelvet.

Milyen érdekes kérdés! Ha a család nem használja az ősi nyelvet otthon, vajon a gyerekek mégis képesek elsajátítani azt?

K. E.: Egy bizonyos határig. A tanév lezárásakor rendszeresen végzünk egy általános felmérést, amely minden csángó településen, így Újfaluban, Pusztinán, Szitáson és Lábnyikon is ugyanazt a formát követi. Ezek a felmérések világosan megmutatják, hogy ki mennyit fejlődött, és ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a munkánk nem volt hiábavaló.

Cz. K. A.: Meg kellene figyelni a szülők arcát, milyen boldogan reagálnak az elért eredményekre! Azokat a szülőket, akik hosszú időn át háttérbe szorították saját anyanyelvüket.

- Úgy tanítják nekik a magyar nyelvet, mint bármely más idegen nyelvet szokás oktatni?

K. E.: Csak úgy történik. Szinte teljesen irodalom nélkül.

A nagyobbak számára sem kínálnak irodalmi oktatást?

Cz. K. A.: Az, hogy a gyermek mikor kezdett részt venni a programban, és milyen szintet ért el, kulcsfontosságú. Akik már az előkészítő osztálytól kezdve velünk vannak, azok számára a Petőfi tanulmányozása is nyitva áll, míg azok, akik csupán három-négy éve csatlakoztak, számára talán nem célszerű irodalmi művekkel terhelni az elméjüket.

Az évek során számos alkalommal részt vettem olyan foglalkozásokon, ahol a gyerekek csodálatosan énekelték a magyar népdalokat. Ám amikor megkérdeztem őket, hogy miről is szólnak ezek a dalok, meglepő módon nem tudtak válaszolni.

Cz. K. A.: Az énekek tanítása során arra törekszem, hogy ne csupán a dallamok és ritmusok átadására összpontosítsak, hanem arra is, hogy mélyebb megértést nyújtsak a dalok mondanivalójáról. Fontos számomra, hogy a gyerekek ne csak szépen énekeljenek, hanem tudják is, miről szól a dal, így a szülők és nagyszülők tapsa mellett a gyerekek is büszkék lehessenek arra, hogy értik a zenét, amit énekelnek.

K. E.: Akárcsak a mesékhez illusztrációkat választunk, az énekek világát is igyekszünk képekkel megeleveníteni.

- Lehetőség nyílik arra, hogy felfedezzük a tömbmagyarság vidékét, ahol a nyelv, hagyományok és kultúra mélyebb megismerésére nyílik lehetőség.

K. E.: Az idén végre eljutottunk a gyerekekkel Budapestre. Ez volt az első alkalom, hogy Magyarországra látogattunk, és sokuknak még Erdély határait sem sikerült átlépni. Korábban a csángószövetség által szervezett táborokba mindig nagy lelkesedéssel indultak, de az első alkalommal, amikor hirdették a lehetőséget, meglehetősen vonakodtak otthonról eljönni. Olyan volt, mintha egy tyúkanyóként kellett volna őket győzködnöm. Most viszont már ők azok, akik alig várják, hogy kimozdulhassanak a faluból, és új élményekkel gazdagodjanak.

- A szülők könnyen elengedik a gyerekeiket? Ez a kérdés már a 90-es években is komoly kihívást jelentett…

K. E.: Magyarország kapcsán mindig találkozni olyan szülőkkel, akik nehézségekkel küzdenek. Nem feltétlenül a gyermekük biztonsága miatt aggódnak, hanem inkább a felhatalmazás megszerzésének bonyodalma jelent számukra extra terhet. Ez különösen igaz azokra a szülőkre, akik külföldön dolgoznak. Az országon belüli utazások esetében viszont a helyzet sokkal egyszerűbb.

Van-e lehetőség a kapcsolatfelvételre önök és a román nemzetiségű kollégák között, akik az állami szférában dolgoznak?

K. E.: A múlt év szeptemberében kezdődött az együttműködésem egy óvónővel. Naponta délben átsétálok a gyerekekhez, és tőle veszem át a csoportot a délutáni programokhoz. Érdekes, hogy van olyan pedagógus, aki mindig barátságosan viszonozza a köszönésemet, míg mások némán elfordítják a fejüket, mintha nem is vennének tudomást rólam.

Cz. K. A.: Egy-két személy kivételével a legtöbbjük arcára van írva az az ellenszenv, ami az Erdélyből "betolakodó" magyar oktatónak szól. Fura, hogy annyi év után a faluba ingázó tanárok csak néznek, bambulnak, de még csak nem is biccentenek.

Tényleg ennyire elzárkózottak a hatóságok?

Cz. K. A.: Tudok olyan kollégákról, akiket régebb a rendőr feljelentés nyomán azért bírságolt meg, mert nem rendelkezett ideiglenes tartózkodási engedéllyel, az úgynevezett flotanttal. Nekem soha nem volt semmiféle összetűzésem sem a polgármesterrel, sem a pappal, sem a rendőrrel. Amikor idekerültem, egy hölgy volt a községgazda, őt egy úriember, majd egy másik követte. Utóbbiak tudtak, tudnak magyarul.

- Megtűrtként végzik a munkájukat, vagy támogatásban is részesülnek? Például a községi elöljáró megtiszteli jelenlétével az ünnepélyeiket?

K. E.: Általában a szülők és nagyszülők foglalnak helyet itt, idegenek ritkán lépnek be.

Cz. K. A.: Csak egyszer-kétszer próbáltam elérni az előző polgármestert, de mivel úgy tűnt, nem érzi fontosnak, hogy részt vegyen, nem akartam tovább erőltetni a dolgot.

Mekkora öröm és szakmai kihívás moldvai falvakban tanítani! Az itt élő gyerekek nem csupán aranyosak és kedvesek, hanem valódi érdeklődést is mutatnak a magyar nyelv és kultúra iránt. Minden alkalommal, amikor a magyar házba látogatnak, nem csupán a tanulás öröme köszönt be, hanem a közösségi élmények varázsa is. A tanítás során nemcsak tudást adhatunk át, hanem egy élő kultúra részeseivé válunk, amely gazdagítja a mindennapokat. Valódi kapcsolatokat építhetünk, és a tanulás során együtt fedezhetjük fel a nyelv szépségeit és a hagyományokat, amelyek összekötnek bennünket.

Cz. K. A.: Az első és második évben a fejlődés még nem mindig nyilvánvaló, de később már szembetűnő változások tapasztalhatók. Különösen azokra a gyermekekre vonatkozik ez, akiknek a nagyszülők magyar nyelven beszélnek. Ez a nyelvi környezet motiváló hatással bír, és számos sikerélményt kínál számukra.

K. E.: Az első tanév lejárta után éppen ezért döntöttem a maradás mellett.

Léteznek olyan gyerekek, akik olyan jól elsajátították a nyelvet, hogy a szüleik bátran váltogathatják a román és a magyar nyelv között otthon.

Természetesen! K. E.: Igen, természetesen.

- ...és olyan is van, aki a középiskolai éveit az ősei nyelvén éli meg?

Cz. K. A.: Tavaly volt az első alkalom, hogy egyik tanítványom úgy döntött, hogy Csíkszeredában folytatja tanulmányait magyar nyelven. A visszajelzések alapján rendkívül ügyesen beilleszkedett, és hamar felvette a székely gyerekek tempóját. Az ő példája inspirálta idén másik két társát is, hogy hasonló döntést hozzanak. Reményeim szerint ezzel egy kis akadályt sikerült ledöntenünk, és példát mutathatunk az itt élő csángó gyerekek számára. Már most szemmel tartom azokat, akiket a következő években érdemesnek találok arra, hogy a Székelyföld irányába tereljem őket. Úgy érzem, ezek azok a pillanatok, amelyek igazán értelmet adnak az ittlétemnek.

K. E.: Sajnos nálunk még nem történt meg az áttörés. Pontosabban volt egy diákunk, aki Csíkban tanul, és a bentlakási körülményekre hivatkozva, rossz fényben festette le az ottani életet.

- Lehet, hogy a körülmények nem lennének ideálisak?

K. E.: Természetesen! Csak őt valami probléma foglalkoztatta az ott élőkkel.

Vannak-e olyan középiskolások, akik még mindig szívesen visszatérnek a magyarórák közösségébe?

K. E.: A legtöbben lelkesen érkeznek, és amikor csak módjuk nyílik, örömmel csatlakoznak különféle programokhoz vagy beszélgetésekhez.

Tervezik-e, hogy újra felfedezzék Székelyföld varázslatos tájait?

K. E.: Jelenleg tervezgetek, de még nem döntöttem el, hogy az állami rendszerbe vagy egy másik irányba haladjak.

Cz. K. A.: Tudom, hogy egyszer majd hazamegyek. Hogy mikor, még nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy egyáltalán a tanügyben szeretnék-e dolgozni, vagy máshol.