A magyar filmszeretők szívén számos bűn nyugszik.
Varró Attila pályafutása során számos neves intézményben tanított, többek között az ELTE-n, az SZFE-n és a FreeSZFE-n, valamint a Werk Akadémián is. Évek óta jelen van a filmes újságírás világában, hiszen a kilencvenes évek végén már megkerülhetetlen szereplővé vált. Fordítói munkássága során olyan neves írók, mint Neil Gaiman, J. D. Vance, Michael Herr és Chuck Palahniuk műveit tette elérhetővé magyarul. Egy időszakban átvette a több mint hatvan éve létező Filmvilág főszerkesztését, miután Schubert Gusztáv, a korábbi főszerkesztő váratlanul elhunyt. Bár mostanra már visszavonult a szerkesztőségi feladatok alól – Vajda Judit vette át a lap irányítását –, Attila továbbra is aktívan ír és fordít. Külföldi moziélményei révén gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, és határozott véleménye van arról, hogy miért csökkent az emberek érdeklődése a mozi iránt Magyarországon. Az alábbiakban interjút olvashatnak vele, amelyben osztja meg gondolatait és tapasztalatait.
A vetítéseken mindig az első sorban ülsz. Miért?
Gyerekkoromban a mozikban még külön tarifák voltak a helyekért. Ahhoz, hogy a heti zsebpénzemből finanszírozni tudjam a heti két-három filmnézést, mindig a legolcsóbb jegyeket kellett választanom. Szolnokon például a Vörös Csillag és a Tallinn mozikban csak az első két sor volt kedvezményes. Később ez már nem foglalkoztatott annyira, de harmincéves korom táján egyre inkább mizantróp lettem. Fokozatosan nőtt az igényem arra, hogy a moziban ne csak én legyek jelen; a társaság zavaró tényezővé vált. Az első sor már nem tűnt ideális választásnak, de idővel rájöttem, hogy ez sem bánt. Az IMAX élménye kezdetben kicsit megterhelő, de hamarosan megszokhatóvá válik.
Ez egyfajta személyiségtorzulás, amit az idő múlása okoz. Ahogy telnek az évek, egyre nehezebben viselem el, hogy a világ tele van más emberekkel is. Remélem, sokan nincsenek ezzel így, de nálam sajnos ez a helyzet. Eleinte még úgy jártam moziba, mint a nagyanyám ötven évvel ezelőtt – abban a nosztalgikus varázsban éltem, ami akkoriban jellemezte a filmnézést. Mostanra viszont a mozi teljesen átalakult; az emberek hozzáállása megváltozott, és már csak távolról szeretem nézni őket. Két évtized alatt átéltem két komoly paradigmaváltást, és mindkettő mélyen átrajzolta a mozizás élményét.
Egy különös élményem volt a VHS megjelenése, amikor még csak kamaszéveimet tapostam. Nehéz elhinni, de akkoriban a videózás hatalmas fenyegetést jelentett a mozik világára. Olyan új lehetőségek nyíltak meg előttünk, amelyekről pár évvel korábban még csak álmodni sem mertem. A mozik komoly kihívásokkal szembesültek, és a filmipar is jelentős átalakuláson ment keresztül. A második nagy változás a digitális média és a streaming szolgáltatások megjelenése volt, ahol a hangsúly a nézők kiszolgálásán van. Érdekes módon, míg az első váltás örömteli volt számomra, a másodikat már inkább szenvedésként éltem meg. A streaming nem csupán a mozikra gyakorolt hatást, de a sorozatok nézésének módját is alapjaiban változtatta meg, összehasonlítva a gyermekkori kedd esti Onedin családjával. A filmek és sorozatok elmélyült, figyelmes megtekintése, ahogy egy könyv olvasása vagy egy házasság működtetése, mindig is komoly erőfeszítést igényelt. Minél több energiát fektetsz bele, annál gazdagabb élményekkel gazdagodhatsz.
A streaming kultúrája mintha egy olyan úton vezetne minket, amely egyre inkább elhúz minket a valódi élményektől. Azt sugallja, hogy a passzív befogadás a legjobb megoldás, hiszen minél kevesebb energiát fektetünk a tartalmak megértésébe, annál kényelmesebbé válik a szórakozásunk. De vajon nem éppen ez az, ami fokozatosan csökkenti az értelmet és a mélységet? Egyre többször halljuk, hogy a barátunk, aki egyébként Tarkovszkij-filmeket néz, azt meséli, hogy...
Hazatért, lehuppant a kanapéra, és a fáradtság teljesen eluralkodott rajta. A filmnézés gondolata sem vonzotta, inkább a Netflix kínálatát kezdte böngészni. Másfél óra eltelt, mire végre a képernyő előtt ült, de végül egyetlen filmet sem választott ki. Ez a modern szórakoztatás kálváriája. Talán érdemes lenne ezt felírni a mozi sírjára: „Itt nyugszik a film, amit sosem néztünk meg.”
Milyen módon alakították át ezek a folyamatok a filmes újságírás világát?
A digitális kultúra egyik legnagyobb értéke kétségkívül a demokratizálódás. Micsoda fantasztikus lehetőség, hogy bárki kifejezheti véleményét egy filmről! Korábban a gondolatok elmondása talán nem jutott el a megfelelő fülekhez, de most már szinte bárki elérheti a közönségét. Az új generáció rengeteg tehetséget hozhat a felszínre, akik majd megformálják a saját Schubert Gusztávjaikat és Bikácsy Gergelyeiket. Ugyanakkor a demokratizálódás árnyoldala, hogy egyre nehezebb bizonyítani, hogy valóban kiemelkedő munka született. A közönség előtt sokkal több szerző és alkotás áll, így a figyelem megszerzése nemcsak izgalmas, hanem kihívásokkal teli is.
Én tényleg nem fogom visszasírni a Kádár-kort, de a mozifilmes kultúrám szempontjából elképesztően jó dolog volt, hogy létezett a Mokép. Hiába gondolunk úgy erre utólag, hogy ott öltönyös pártcsinovnyikok határozták meg, mit nézhetek meg, és mit nem, és azt mondták, hogy a Mechanikus narancsot márpedig nem, szovjet partizánfilmet pedig igen. Ugyanakkor a Mokép az elképesztő nyugati bőséget a maga különféle módján leszűrte, és ebből a szűrésből különleges választék jött létre a programokban, még akkor is, ha közben ideológiai homogenitás volt. A Mokép számomra olyan kapuőr volt, ami hozzájuttatott japán katasztrófafilmhez és Polanski Macbethjéhez, olasz vígjátékhoz, lásd Bud Spencer és Terence Hill, de elképesztően jó Elem Klimov-filmekhez is. A szűrésük miatt nekem már ebből a válogatott kevésből kellett választanom a három szolnoki moziban. Ergo sokkal könnyebben jutottam értékhez.
Ha ma lennék tizenöt éves, biztos nem jutnék el magamtól például A postás mindig kétszer csenget című 1981-es filmhez. Hogyan jussak el hozzá ma, ha négyszázötven Jack Nicholson-filmet meg hatszázhúsz Jessica Lange-filmet meg tizenhatmillió neo noirt nézhetek meg? Ez a fajta kapuőrség nagyon pozitív hatással járt, nagyon ösztönző volt és csak egy dolog kellett hozzá: erős lelkesedés, hogy mindenféle filmeket nézzek. Ma ettől a szelekciótól meg lennék fosztva. Belefulladnék a bőségbe, és emiatt hajlamos lennék elfordulni a kihívásoktól. Ez a filmes írásokra is igaz. Ha megjelent a Filmvilág, a Filmkultúra vagy később a Filmtett, abban eleve volt egy kapuőrség, egy szerkesztőségi szelekció. A filmes újságírás alapja a többlépcsős szűrés. Ma a Letterboxdon nincsen ilyen szűrés, ami az előnye és a hátránya is.
Mesélj kicsit arról, hogy mi vezetett a Filmvilághoz való csatlakozásodhoz. Milyen élmények, inspirációk vagy lehetőségek formálták ezt az utat?
1998-ban egy cikkírói pályázatra jelentkeztem. Bekerültem a dobogósok közé egy cikkemmel, ami a kortárs hollywoodi szektafilmekről szólt. Utána felkértek, hogy végezzek archiválási munkákat a lapnál. Éppen végeztem a polgári szolgálattal, úgyhogy miután állást ajánlottak, a katonaságtól rögtön a szerkesztőségbe mentem.
Amikor 1998-ban megérkeztem, a főszerkesztő Létay Vera volt, aki már 1979 óta irányította a lapot. Ez egy igazán különleges időszak volt a lap életében: egy kis, de rendkívül hatékony szerkesztőség működött, amely évtizedes tapasztalattal bírta a hátterét. Szemtanúja lehettem, hogyan működött a lap a Kádár-korszakban, annak ellenére, hogy az már rég véget ért. A stabil struktúra egyértelműen megmutatkozott abban is, hogy az újságírókat rendszeresen küldték fesztiválokra. Még archivátorként és képszerkesztőként dolgoztam, amikor lehetőséget kaptam, hogy tudósítóként részt vegyek a Karlovy Vary-i fesztiválon, ahol nemcsak hogy egy fillért sem kellett állnom, de még napidíjat is kaptam. De ahogy egyre jobban belerázódtam ebbe a megbízható rendszerbe, az szépen lassan összeomlott. Vera helyét az akkori helyettese, Schubert Gusztáv vette át, és körülbelül ebben az időszakban dőlt meg az a hagyományos támogatási rendszer is, ami a lap anyagi stabilitásának végéhez vezetett.
Gusztáv a lap irányítását egy rendkívül nehéz időszakban vette át. A stáb létszáma folyamatosan csökkent, és a lehetőségek is egyre szűkebbé váltak. Hiába voltak mellettem kiváló szerkesztők, mint Vaskó Péter vagy Schreiber András, ők is új utakat kerestek, és elhagyták a hajót. Én viszont kitartottam Gusztáv mellett, mint egy régi hűséges feleség. Ez a helyzet egészen addig tartott, míg tavaly tragikus módon el nem távozott közülünk.
Hogyan sikerült neki megfékeznie a krízist, hogy a lap ne hulljon össze?
Ezt Gusztáv tudná megmondani, és biztos, hogy nagyon szívesen el is mesélné. Rengeteg kőkemény küzdelme volt benne, de látszott, hogy élvezte, hogy küzdenie kell a lapért. Nagyon komolyan lobbizott, és eredményesen is csinálta, mert nagy presztízse volt ebben a szakmában.
Soha nem merült fel a gondolat, hogy a válságok idején bezárják a lapot?
Volt olyan esztendő, amikor az egyik legfontosabb támogatásunk több mint fél évet késlekedett, ami abban az időszakban a lap költségvetésének körülbelül hetven-nyolcvan százalékát tette ki. Az elmúlt tizenöt évben legalább három hasonló súlyos krízis történt. Ilyen esetekben Gusztáv a saját bankszámlájából pótolta a hiányzó összeget, mivel más forrásból nem tudtuk fedezni a költségeket. Ilyenkor már csupán a szerencse és az aktuális helyzet alakítása döntötte el, hogy a lap meg tudta-e maradni.
Milyen körülmények között kaptad meg a főszerkesztői posztot? Milyen kihívásokkal és lehetőségekkel kellett szembenézned az átállás során?
Amikor Gusztáv végleg elment, szinte egy időben megérkezett a hónapok óta várt támogatás, amely nélkül a lapunk sorsa megpecsételődhetett volna. Így egy féléves haladékot kaptunk. Amikor átvállaltam a lap irányítását, két lehetőséggel néztem szembe. Az egyik, hogy ha nem érkezik meg a túlélésünkhöz elengedhetetlen támogatás, akkor búcsút inthetek a Filmvilágnak, méghozzá úgy, ahogyan az megérdemli, méltósággal eltemetve. A másik lehetőség az volt, hogy a 2026-os évre is megkapjuk a megpályázott pénzeket, és akkor folytathatjuk az utunkat. De már az elején eldöntöttem, hogy ha ez a forgatókönyv valóra válik, én már nem leszek részese a folyamatnak.
A legfőbb irányelv, amely mindkét forgatókönyv esetében irányadó volt, a gazdaságosság maximális kihasználása volt. Ennek első lépéseként szeptemberben áremelésre kényszerültünk: a korábbi 680 forintos ár 980 forintra emelkedett. Meglepő módon, még e drasztikus áremelés ellenére sem csökkent az előfizetők és vásárlók száma, sőt, kis mértékben növekedett is. Az új stábbal, köztük Baski Sándorral, Kránicz Bencével, Kovács Katával, Gelencsér Gáborral és Buzsik Krisztinával, arra törekedtünk, hogy takarékosabb lapot szerkesszünk. A rövidebb ajánlók és szemlék száma nőtt, új rovatokat indítottunk, és az is jelentős előny volt, hogy a képek mérete megnövekedett. A példányszámokból is faragtunk, hogy csökkentsük a nyomdaköltségeket. Ezek a kisebb változtatások összességében sikeresek voltak. Decemberben örömmel értesültem arról, hogy a kért pályázati támogatásokat megkaptuk. Rendkívül hálás voltam, hogy a Filmvilág iránt továbbra is bizalmat szavaztak Gusztáv halála után. Ezt követően a fő célommá vált, hogy megtaláljam az új főszerkesztőt, és a számos sikertelen tárgyalás után végül az elmúlt hónapban Vajda Judit vette át a pozíciómat.
A Filmvilágnak 2025-ben való létezése elengedhetetlen, hiszen a mozgókép művészete folyamatosan fejlődik, és a közönség igényei is folyamatosan változnak. A film nem csupán szórakoztat, hanem kultúrát formál, társadalmi diskurzusokat indít el, és új perspektívákat kínál a világ megértésére. A jövő filmipara digitális forradalmon megy keresztül, amely lehetőséget ad arra, hogy a történetek még szélesebb közönségekhez eljussanak. Az innovatív technológiák, mint a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia, új dimenziókat nyitnak meg a narratívák számára. A Filmvilág, mint központi platform, segíthet összekapcsolni a tehetségeket, támogathatja a független alkotókat, és teret adhat a sokszínűségnek. Ezen kívül a Filmvilág szerepe a közösségi élmények erősítése is. A közönség találkozóhelyeként lehetőséget biztosít a filmkedvelők számára, hogy megosszák véleményeiket, élményeiket, és együtt élvezzék a mozgókép varázsát. 2025-re a Filmvilág tehát nem csupán egy platform lesz, hanem egy élő közösség, amely hozzájárul a filmkultúra gazdagításához és a társadalmi párbeszéd előmozdításához.
Ez egy rendkívül lényeges téma. Vannak egyszerű és gyakorlati válaszok, de ezek gyakran nem lépik túl a közhelyek kereteit. Például, egy nemzet filmkultúrájának – már csak a presztízs miatt is – elengedhetetlen, hogy legyen legalább egy nyomtatott filmes szakfolyóirata. Ez kétségtelen, de önmagában nem elegendő érv. Az sem jelenthet érvként szolgáló tényezőt, hogy léteznek neves nemzetközi folyóiratok, mint a Sight & Sound vagy a Cahiers du Cinéma, hiszen például a Filmdienst már nem áll rendelkezésre.
Óhatatlanul változnak az idők és az igények. Úgy gondolom, hogy addig van szükség filmművészeti szaklapra, amíg él a moziba járás hagyománya. Ezt a két területet egy szerves egységnek látom. Nem azért, mert nagyon szeretek moziba járni és közben egy filmművészeti lap újságírója vagyok, hanem azért, mert ez a két dinoszaurusz egyszerre alakult ki, és azóta is párhuzamosan él ugyanabban a közegben. Ugyanaz a kulturális ökoszisztéma élteti a mozit mint intézményt és a nyomtatott filmes sajtót mint intézményt.
Amikor te moziban nézel meg egy filmet, az extra koncentráció mellett alkalmazkodást is igényel, főként azért, mert igazodnod kell a vetítési körülményekhez. A befogadás sokkal nagyobb munkát és fegyelmet követel. Ha ki kell menned pisilni, máris lemaradsz valamiről. Ha otthon nézel filmet, folyton ránézel a telefonodra, hozol egy kis sütit, és máris nem koncentrálsz a filmre: ehhez a mentalitáshoz igazodnak, mondjuk, a Netflix-filmek. Ugyanez a helyzet a nyomtatott sajtóval is: amellett, hogy számos komoly filmtudományi honlap van, az igényesebb szövegek befogadásának a formátuma sokaknál még mindig a papír. Vannak korombéli ismerőseim, akik ha bonyolultabb cikket látnak az interneten, inkább kinyomtatják. Környezetvédelemből egyes, rendben, de így kénytelenek a szövegre koncentrálni, például nem tolakodnak eléjük az appok. Én ettől már elszakadtam, de értem a logikát.
Azt gondolom, hogy az az ember, aki minden hónapban megvesz egy filmes folyóiratot, azaz megvárja, hogy megjelenik, elmegy valahova, hogy megvegye, valahol tárolja éveken át - azok számára a kultúra befogadása még mindig egy esemény jellegű dolog. Ez az, amit a streamingkultúra minden szinten elvett tőlünk. Annyira igazodik hozzánk, annyira ki akar minket szolgálni, miközben kiszipolyoz és kizsákmányol, hogy többé nem kell eseményként gondolnunk a filmkultúra befogadására, szemben a színházzal vagy koncertekkel. A mozi esemény, a filmes lap olvasása esemény. Azért kell nyomtatott filmes lap, mert még mindig járnak az emberek moziba: vannak még, akik nem várják el, hogy a filmnézés igazodjon hozzájuk, szívesen fektetnek energiát az élménybe.
A moziba járás kultúrája ennél sokkal gazdagabb és sokszínűbb! Nem csupán annyit jelent, hogy néhányan elmennek a filmekre. Ez egy közösségi élmény, ahol az emberek együtt osztoznak az izgalmakban, a nevetésben és a drámában. A mozizás lehetőséget ad arra, hogy elmerüljünk más világokban, új történeteket ismerjünk meg, és megosszuk ezeket az élményeket barátainkkal vagy családtagjainkkal. A filmek nemcsak szórakoztatnak, hanem gondolatokat ébresztenek, érzéseket keltenek, és néha még mélyebb társadalmi kérdésekről is elgondolkodtatnak minket. Tehát a moziba járás sokkal több, mint egyszerű szórakozás – egy közösségi esemény, amely összeköti az embereket.
Pontosan ennyit. Választanak, elmennek, jegyet vesznek, beülnek és egyhuzamban végignézik a filmet. Tudom, hogy a Filmvilág vagy épp a Vox olvasói nem azok, akik havonta egyszer beugranak multiplexbe egy shoppingolás után, és ott döntik el, hogy mire ülnek be. Inkább azok, akik tudatosan választanak filmet, mindegy, hogy az az új Superman vagy az új Ferzan Özpetek-film, vagy egy spéci filmklub vagy egy alkalmi vetítés az Urániában. Azokra gondolok, akiknek a napirendjét meghatározza, hogy megnéznek egy filmet. Ezen azt értem, hogy tudatosan, előre kiválasztottam, beírtam a napirendembe, ahhoz igazodom.
Az tévedés, hogy a Netflix kijelöl egy napirendet. A kijelölés az, hogy felírtam előre magamnak, ahhoz igazodom, adott esetben hamarabb jövök el a munkahelyről, vagy intézek valakit, aki vigyáz a gyerekre. Ez egy bizalmon, befektetésen alapuló kölcsönös párkapcsolat, míg a "netflixezés" szimpla kurvázás.
Milyen tendenciákat figyelsz meg az eseményalapú filmnézés fejlődésében Magyarországon? Észlelsz valamilyen növekedést vagy változást ezen a téren?
Az utóbbi néhány év hozott nagyon pozitív változásokat. Ez azért is nagy dolog, mert az utóbbi húsz évben szinte csak negatív változások jöttek nálunk a moziba járás terén. Több különböző fronton is látok biztató fejleményeket: beindult a Cinema Niche, ami nagyon jó stratégiával és szelekcióval tud becsábítani fiatal közönséget értékes filmekre. A Cinema Niche celluloidfilmklubjában azt éreztem, hogy Magyarország végre eljutott oda, amit én 2014-ben láttam először New Yorkban, amikor betévedtem egy mozielőadásra, ahol Tim Burton 1989-es Batmanjét vetítették filmszalagról.
Egy művészeti iskola filmklubját képzeljük el, ahol a cél az volt, hogy a huszonéves főiskolásokat bevezessék a celluloid varázslatos világába. A vetítőterem zsúfolásig megtelt, és a színpadra lépett egy lelkes fiatalember, aki elmesélte, mit is jelent valójában a filmszalag, hogyan működik a vetítőgép, és miért tapasztalhatunk ugrásokat a filmben, esetleg hiányzó jeleneteket. Mindezeket a közönség tapsviharral jutalmazta, ahogy felfedezték ennek a régi formátumnak a titkait. A Cinema Niche celluloidvetítései hasonlóan fülledt szenvedéllyel telítettek, mint amit én tíz évvel ezelőtt New York utcáin tapasztaltam. Úgy érzem, ezzel egy csodálatos utazás vette kezdetét.
Fontos megemlíteni a BIFF elindulását, valamint az Urániában zajló Itáliai utazás című tematikus filmklubot is. Ez utóbbi hétről hétre egy jelentős, főként idősebb nézőkből álló közönséget vonz, akik nagy számban gyűlnek össze, hogy élvezhessék a régi klasszikusokat és az új ősbemutatókat. Bár a filmek stílusa és témája eltérő, a nézők mindig jelen vannak. Ez igazán örömteli, hiszen az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy ha egy nevesebb moziban régi filmet tűznek műsorra, annak általában alig van közönsége.
Mi lehet a magyarázata annak, hogy ezek a dolgok mozgásba lendültek?
Főként az adott szervezők egyéni érdemei. Nem érzem azt, hogy a magyarok most értek meg arra, hogy újra elkezdjenek lelkesen moziba járni. Inkább azokon múlik, akik kockáztatnak, rengeteg energiát, csomó pénzt beleölnek abba, hogy a százéves filmkultúrának legyen újra trendje a mozikban - lásd a Jeanne Dielman esetét a Cirkóban. Nem nagyon vannak illúzióim a magyar közönség kapcsán. A magyar moziközönség lelkén sok bűn szárad.
Mik is ezek a bűnök, amelyekkel oly gyakran találkozunk? Milyen titkokat rejtenek magukban, és miért olyan nehezen érthetők számunkra? Ezek a kérdések egy izgalmas utazásra invitálnak bennünket, ahol felfedezhetjük a bűnök mögött húzódó mélyebb érzelmeket és motivációkat. Talán érdemes elgondolkodnunk rajta, hogy a bűnök nem csupán cselekedetek, hanem emberi gyengeségek, amelyek mindannyiunkban ott rejtőznek.
Ez egy kényes téma, és tudom, hogy a véleményem nem lesz népszerű. Az, hogy Magyarországon megszűnt az Örökmozgó, nem csupán az állam hibája; bár kétségtelen, hogy a döntéshozók is felelősek, hiszen az elmúlt évtizedben nem siettek a bajba jutott intézmény megsegítésére. Egy állami kulturális költségvetésnek elengedhetetlen része lenne egy filmmúzeum fenntartása, ahogy azt Bécsben is látjuk, de nem kell Párizsig vagy Londonig mennünk, hogy ilyet találjunk. Az osztrák filmmúzeum például lenyűgöző módon vonzza a közönséget. Hozzátennék még egy példát: Pozsonyban a Kino Lumière folyamatosan vetít régi filmeket, akár celluloidról is. Budapesthez képest itt harmadannyi ember él, mégis sikeresen működik egy filmmúzeumuk. Skóciában nemrég újra megnyitották a Filmhouse-t Edinburgh-ban, amely három évig zárva volt a fenntartó alapítvány csődje miatt. Érdekes, hogy a költségvetésük kétharmadát állami támogatások, míg egyharmadát - dobpergés - közösségi adományok alkották, több mint 300 ezer fontot gyűjtöttek össze. Amikor az Örökmozgó bezárt, abban kulcsszerepet játszott, hogy nem volt megfelelő közönsége; a magyar cinefilek még egy tisztességes napi bevételt sem tudtak összehozni. A 2010-es években tapasztalt komoly érdeklődés-visszaesés pedig kifejezetten a hazai közönség sajátossága volt.
A paradigmaváltások során, amikről korábban beszéltem, kétszer is tanúja voltam annak, milyen vékony jégen áll egy-egy kulturális jelenség sorsa. Sok mindent eltüntetett az idő, például a videotékák is eltűntek a köztudatból. Ezek a helyek a nyolcvanas években születtek meg, és sokan úgy vélték, hogy a mozi végét jelentik. Ám tizenvalahány év elteltével a mozi még mindig áll, míg a videotékák már csak nosztalgiaként élnek az emlékekben. Nyugaton néhány legendás hely még létezik, de Magyarországon az Odeon sorsa már rég megpecsételődött. Felmerül a kérdés: nem a magyar értelmiség felelőssége ez? Az emberek egyszerűen elveszítették az igényt arra, hogy elmenjenek egy helyre, ahol válogathatnak egy gondosan összeállított kínálatból, majd újra és újra visszatérjenek, hogy megtalálják a legújabb filmeket, hiszen lehet, hogy éppen az a példány már el van kölcsönözve. A filmnézés így kollektív élménnyé vált, ahol a tékások, a tudás őrzői, lehetőséget adtak értékes diskurzusokra. A Netflix vagy a MUBI nem tudja ezt a minőségi párbeszédet megteremteni, hiszen az előfizetők csupán a virtuális térben osztják meg véleményüket, például a Letterboxdon. A magyar értelmiség többsége pedig úgy tűnik, lemondott erről a kapcsolatból, és nem kíván részt venni a kulturális diskurzusban, amit az Odeon képviselt.
Mi állhat a háttérben? A torrentezés jelensége?
Bécsben nem torrenteznek? Ha valaki meg akar nézni valamit, akkor azt bárhol megnézi. Olyan világban élünk, ahol a kultúrát már nem lehet tiltással szabályozni. Szokták mondani, hogy a magyar ember nem szeret fizetni olyanért, amit ingyen is megkaphat. A szlovák, a horvát sem szeret! Akkor miért megy el mai napig a pozsonyi, a zágrábi filmmúzeumba? Nem tudom, hogy miért létezik ez a jelenség nálunk, nagyon boldog lennék, ha lenne rá válaszom. Ha bármi mentsége lenne a magyar közönségnek arra, hogy miért fordított hátat a moziban történő kultúrafogyasztásnak, akkor biztos felhoznám. De nem tudok.
Ebben az országban az értelmiség egyszerűen érdektelenebb a filmművészet iránt, mint máshol. Persze nincs teljesen elveszve, de el van tunyulva, ha jó helyen bököd meg őket - lásd az új Filmszemlét vagy a BIFF-et -, akkor hajlandó megerőltetni magát.
Több éve már, hogy pletykák keringenek arról, miszerint Budapest szívében megvalósul egy állami Cinematheque.
Évente újra és újra felmerül a téma. Érdekes elgondolkodni azon, hogy ha az állam végre megvalósítaná az új nemzeti filmmúzeumot, vajon mennyire lenne képes vonzani azt az értelmiségi közönséget, amely alapvetően távolságtartó a kormány által képviselt értékektől. Ahogyan a közszolgálati televíziót sem nézik, még akkor sem, ha éppen egy különleges, szinkronizált Bresson-film fut, amely máshol nem elérhető. Milyen stratégiákat kellene kidolgozni ahhoz, hogy egy ilyen intézmény ne azzal a csalódással nézzen szembe az első héten, hogy csak néhányan foglalnak helyet a vetítéseken, és én ülök az első sorban? Komoly kihívás, és ez a kérdés más országokban nem ismeretlen.
A Harcosok klubja fordítása valóban izgalmas kihívás volt, és mindig is lenyűgözött a könyv mély mondanivalója. Ami a kormány megpróbálkozását illeti a mű kisajátításával, úgy érzem, hogy ez egy figyelemfelkeltő példa arra, hogyan próbálnak a hatalmak manipulálni az emberek gondolkodásmódján. A mű lényege az egyéni szabadság és a társadalmi normák elleni lázadás, így érthető, hogy egy ilyen provokatív alkotás nem maradhat érintetlenül a hatalom részéről. Az ilyen próbálkozások csak újabb kérdéseket vetnek fel a művészet és a politika viszonyáról.
Nekem az utóbbi hetekben minden szabadidős munkám a Harcosok klubjáról szólt, és még szólni is fog 1-2 hétig. Három különböző megkeresést kaptam pár hónapon belül a könyvvel kapcsolatban, utószófordítástól az eredeti szöveg javításán keresztül szubjektív filmcikkig, nehezen hinném, hogy ez puszta véletlen egybeesés.
Meggyőződésem, hogy ez a film és regény nem csupán a politikai diskurzusok játékszere, hanem egy olyan kulturális jelenség, amelyet sokan próbálnak saját nézőpontjuk szerint interpretálni. Emlékeztet egy klasszikus buddhista koanra, amely a vak emberekről szóló történet alapján az elefántot bemutatja. Ez a Harcosok klubjának esszenciája: mindenki megérint valamit – legyen az egy ormány, egy fark vagy bármilyen más részlet –, és ebből formálja meg a saját, szubjektív elefántképét. Olvastam már különböző elemzéseket, amelyek Freud, feminista vagy akár marxista keretek között próbálják kibogozni a film mélyebb jelentéseit, de mindegyik csak egy szeletet ad a teljes képhez.
Mindenkinek megvan a maga Harcosok klubja, és ezek a klubok akár gyökeresen eltérhetnek egymástól.
Ez egy fragmentált, nem összeálló, értelmezhetetlen mű, ami minden potyautast ledob magáról. Az is ezt bizonyítja, hogy bármennyire radikális filmes szerző David Fincher, aki szereti magához igazítani az irodalmi alapanyagait, a Harcosok klubja-filmben nem nagyon találod meg ezt a Finchert. Valahogy érezhette, hogy a regény annyira eredendően őskáosz, hogy nem szabad vele semmit okoskodni. A leghatékonyabb és legdirektebb módon, két órában, baromi látványosan, nagy arcokkal fel kell vinni a vászonra, és hagyni, hogy működjön. Ettől olyan jó és örök érvényű, mert megőrizte a szuverenitását. Pont leszarja, ki hogyan próbálja befogni a saját szekerébe.
Az utóbbi évek során felerősödött az utazási vágy benned, és felfedezted, hogy a külföldi vetítések különleges élményeket kínálnak. A Letterboxdon való írás kezdetben talán csak egy hobbiként indult, de hamarosan szenvedéllyé vált. Az első külföldi utad során a filmek iránti szereteted új dimenzióba lépett, amikor felfedezted a helyi mozik varázsát és a különböző kultúrák filmes megközelítéseit. Az élményeid megosztása a Letterboxdon lehetőséget adott arra, hogy mások is bepillantást nyerjenek ezekbe az izgalmas felfedezésekbe, és így a közönséged is folyamatosan bővült. Minden új helyszínen egy új történet vár rád, és ez a felfedező szellem inspirálja az írásaidat.
Ez a helyzet abból ered, hogy viszonylag későn, harmincöt éves koromban kezdtem igazán felfedezni a világot. Korábban is meglátogattam a környező országokat, és bármikor, amikor tehettem, a moziba látogattam. Számomra ez teljesen természetes volt; sosem éreztem úgy, hogy elrontanám az estémet azzal, hogy beülök egy filmre, ahelyett, hogy például a neonfényes Montmartre utcáin barangolnék. A filmek iránti vonzalom miatt egyre több mozit néztem meg különböző országokban és kultúrákban, így gazdagabbá vált a filmes élményeim tárháza.
Mióta bejártam a világ különböző szegleteit, egyre inkább foglalkoztat, hogy a mozi és a vetítés miként befolyásolja a filmek élvezetét. Minden egyes moziba lépve nem csupán a film történetét ismerem meg, hanem az adott ország és kultúra esszenciáját is magamba szívom. Az amerikai nézők reakciói például egészen más élményt nyújtanak, mint a hongkongi fesztivállátogatók vagy egy norvég kisváros lakóinak válaszai. Míg mások a kocsmákban idegenekkel való beszélgetéseken keresztül keresik a kulturális tapasztalatokat, én inkább a mozi sötétjében ülve figyelem, ahogyan az ismeretlen emberek a vászonra vetített történeteket élik át. Számomra ez a csendes megfigyelés sokkal kifejezőbb és izgalmasabb kaland.
Már gyerekkoromtól tudtam, hogy maga a közeg is képes befolyásolni, mennyire szeretek vagy nem szeretek egy filmet. Messze nem csak arról van szó, hogy kényelmes-e a szék, vagy beszélgetnek-e mögöttem. Egy viszonylag friss példám a Barbenheimer. Mind a két esetben sikerült olyan közegben befogadni a filmet, amely a legtökéletesebb volt. Az Oppenheimert két gyerekkori barátommal láttam, mindketten reál érdeklődésűek és ismerik Nolant. A Corvin nagytermében, a kedvenc magyar nagytermemben néztük meg, felirattal, ami eleve megszűrte a közönséget. Nagyjából csak hozzánk hasonló kockák voltak, még a korosztály is stimmelt, saját magunkból láttunk egy rakás klónt, és elképesztően együtt rezegtek a filmmel.
Egy héttel később Tolna megyében jártam egy eljegyzési bulin, és ha arra visz az utam, mindig meglesem, mi történik Bölcskén a Rákóczi moziban. Sokan talán nem tudják, de ez a mozi Magyarország egyetlen, töretlenül működő falusi mozija. Épp akkor érkeztem, amikor a Barbie című film ment, amit egyébként nem igazán vágytam megnézni. De már a bejáratnál éreztem, hogy jó helyre jöttem: a nézőtéren csak a helybeli anyukák és a tinilányaik foglaltak helyet, mindannyian rózsaszínbe öltözve. Volt, aki még a Barbie babáját is magával hozta. Rajtam kívül egyetlen férfi sem volt a teremben. A nézők halálosan élvezték a filmet, minden egyes pillanatát magukba szívták, és hangosan nevettek, amikor a férfiakat parodizálták. Mikor kijöttem, azt mondtam magamnak, hogy köszönöm, de ez a film igazán remek volt. Otthon, a kanapén ülve valószínűleg nem lett volna ennyire szórakoztató. Az élmény intenzitása a közönség hangulatával együtt teljesen átformálta a filmet. Külföldi környezetben ez az érzés még inkább felerősödik, minden élmény különlegesebbé válik, és a Tarantino-féle "apró különbségek" is felértékelődnek. Ha pedig folyamatosan hasonló élményekben van részed, elkezdesz egyre inkább hasonlókra vadászni.
