"A halála előtti napon valószínűleg a Gulagon tartózkodott, hiszen rengeteget..."
"Öt évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt számomra, hogy mindezt így megosszam" – kezdi a történetét egy férfi az apjáról, aki éveken keresztül szenvedett a szovjet kényszermunkatáborok borzalmaiban. Miért és hogyan lett lehetséges, hogy a lágerben átélt emlékek végre szavakba önthetők? Erről szól Murai András és Németh Brigitta legújabb könyve, amely a többéves interjúk során feltárt tapasztalatokra épít: "A Gulag és a családom". A kötetben rémisztő mesék elevenednek meg, mint például a kegyetlen szakács története, aki végül belefőtt az ételbe, és a szülők közötti örök kötelék, akik öt évtizeden át osztották meg életüket, miután egy pillantásban találkoztak Vorkután. Milyen hatással volt a családokra, hogy "ezek a férfiak valóban kemények voltak"?
Menczer Erzsébet huszonhét éves volt, amikor 1988 tavaszán az apja megkérte őt és a bátyját, tartsanak vele egy háromnapos, vidéki kirándulásra. Nem mondta meg, hova szeretné elvinni őket. Komoly szervezést igényelt az elutazás, mert Erzsébet a kétéves, bátyja a négyéves gyerekét hagyta otthon. Végül felszálltak a vonatra, és már egy órája utaztak, amikor végre sikerült szóra bírniuk az apjukat, hova is mennek.
"Szombathelyre megyünk. Megmutatom édesanyátok sírját" - árulta el az apa, Menczer Gusztáv. "Kérdeztük, hogyhogy most. Azt mondta, hogy látja most a változás szelét Magyarországon. Itt olyan politikai folyamatok indultak el, amik át fogják rendezni az országot. Ő már elég idős ahhoz, hogy csak a láncait tudja elveszteni, azt meg már régen elvesztette." A testvérek tovább faggatóztak.
Talán most végre megosztaná velem, miért nem tudtunk ott lenni a temetésén. Miért éppen Szombathely felé kell vennünk az irányt? Aztán elkezdett mesélni. Három nap és három éjszaka telt el, míg a történetek sorra kibontakoztak előttem. (...) Visszatértem, és leültettem a férjemet. Kérlek, hadd osszam meg veled ezt az egészet. Elmondtam neki mindent. Csak ült, nézett rám, és azt mondta, ezt képtelenség elhinni. Pedig, mondom, ez valóban megtörtént. Ő is könnyekben tört ki.
Menczer arról beszélt a gyerekeinek - akkor először -, hogy őt kémkedés vádjával, feleségét, Erzsébetet az Antibolsevista Ifjúsági Táborban vállalt tagsága miatt ítélték Gulag-rabságra, és hurcolták el a Szovjetunióba. A férfi kilenc, a nő tíz év elteltével térhetett haza Magyarországra. Ahogy Menczerék esetében is, a hasonló történetek éveken, sokszor évtizedeken át elmeséletlenek maradtak. A túlélők különböző okoknál fogva csak töredékesen, utalásszerűen beszéltek arról otthon, min mentek keresztül. Átfogóan, elejétől a végéig már csak felnőtt gyerekeiknek meséltek, de volt, aki élete végéig megtartotta magának a történet részleteit. Ahogy az egyik túlélő fogalmazott: "a feleségemnek sem mondtam el soha a teljes igazságot."
Az utóbbi évek valóban új fényt vetettek a Gulagról szóló emlékek továbbadására. "Öt éve még nem tudtam volna így beszélni erről" - mondja egy volt rab fia, aki az apjáról mesél. Mi okozta ezt a változást, ami lehetővé tette, hogy a történetek végre napvilágra kerüljenek? Az évtizedek során, amikor a traumák elhallgatása volt a norma, a családok mélyen eltemették fájdalmukat. Az elhallgatás nemcsak az egyéni sorsokat nehezítette meg, hanem a közösségek összetartozását is aláásta. Most azonban a társadalmi diskurzusban megjelenő bátorság és a történelmi igazságtétel iránti igény lehetővé tette, hogy ezek a titkok felszínre kerüljenek, és a múlt sebei végre gyógyulni kezdjenek.
A Murai András és Németh Brigitta által szerkesztett, tavaly év végén megjelent A Gulag és a családom című könyv az egykori Gulag-rabok történeteit és azok családi emlékezetét tárja fel. A filmtörténész, akivel korábban a magyar filmek Trianon-képéről folytattunk eszmecserét, valamint a könyvtárostanár 2018 és 2024 között huszonnégy Gulag-túlélő családjánál végeztek kutatásokat. Több mint harminc interjút készítettek, elsősorban a túlélők gyermekeivel, de foglalkoztak az unokákkal és a túlélők feleségeivel is, és két esetben magukkal az idős túlélőkkel beszélgettek. A kutatás során arra voltak kíváncsiak, mennyit tudnak a szülők és nagyszülők Gulag-múltjáról, mikor és hogyan találkoztak a szovjet kényszermunkatáborról szóló történetekkel. Ezen kívül azt is vizsgálták, milyen környezetben nőttek fel a túlélők gyerekei, és hogyan befolyásolta a családi életet az, hogy az egyik vagy akár mindkét szülőt érte a Gulag traumája.
